Bilkei Irén (szerk.): Zalai évszázadok. Tanulmányok és dokumentumok Zala megye történetéhez 2016. - Zalai gyűjtemény 80. (Zalaegerszeg, 2016)

Hudi József: A balatoni fürdőkultúra kialakulása a 18–19. században (1783–1914)

gazdag külföldre viszik a fürdőzés céljaira szánt milliókat. Pedig mily jól lehetne ezt fölhasználni a nemzeti közvagyonosodás ügyének szolgálatára."19

A hazafias cél a balatoni fürdőélet fejlesztése, új fürdők létesítése, a meglévők korszerűsítése volt. A szóhasznalátból arra következtethetünk, hogy a szakemberek arra törekedtek, hogy évente tízezrek pihenjenek a tó körül. A propaganda szerint a szolgáltatások körének egyszerre kellett szolgálniuk a betegek gyógyulását és az egészségesek pihenését, kellemes időtöltését.

Az útikalauzok a fürdésre vonatkozóan is tanácsot adtak. A fürdés idejét és módját a személyek életkorától, egészségi állapotától tették függővé.

A tómenti 50 község mintegy 60 ezer lakosának megélhetését remélték a télinyári klimatikus üdülőhelynek tekintett Balatontól, amelyet nyaranta „ezrivel keres fel az üdülni vágyó nagyvárosi lakosság".20 Mert a helyiek a világért sem fürdenének a vendégektől „magasztalt Balatonban".21

A fejlesztéseket alapvetően társadalmi összefogással sikerült megvalósítani: a magánvállalkozók, vállalkozási társulások (részvénytársaságok) mellett a különféle civil szerveződéseknek (fürdőegyesületeknek, regionális és országos egyesületeknek) volt nagy szerepe. Az állam a nagyobb beruházásokat (köz- és vasútépítés, kikötők létesítése) segélyekkel és kedvezményekkel támogatta, a fürdőügy egészét pedig rendészeti (igazgatási) kérdésként kezelte. A várva várt fürdőtörvény ebben a korszakban nem született meg. A fejlesztésekben - különösen az 1880-as években pusztító filoxéravészt követően - a partmenti Veszprém, Zala és Somogy vármegyék is elsőrendűen érdekeltek voltak.

A három vármegye közül Somogy (és Veszprém mezőföldi része) kezdettől előnyt élvezett, hiszen a Budapest-Székesfehérvár-Siófok-Nagykanizsa-Csák- tornya-Pragerhof településeket összekötő, 1861-ben átadott ún. Déli vasút gyors megközelítési lehetőséget biztosított. Az északi parton az 1871-ben átadott Buda- pest-Székesfehérvár-Veszprém-Szombathely vonalon utazók csak Veszprémig jutottak, onnan társaskocsin vagy bérkocsin érhették el Balatonfüredet. Az északi part településeit egymással és Veszprémmel összekötő vasút csak 1909-ben épült meg.22 A lépéshátrány abban is érzékelhető, hogy míg az 1900-as évek elején a déli parton fekvő települések melletti parti sávban kiépült fürdőtelepek már virágzásnak indultak, az északi parti települések felzárkózása csak 1909 után indult meg.

19 Kardos-Simálya 1907. 5-6. p.

20 A Balaton és vidéke. Eggenberger-féle Könyv- és Műkereskedés, Budapest, [1909.] (Eggenberger- féle Útikönyvek III—IV. Szerk. Szemlér Ferenc; továbbiakban: Szemlér 1909.) 8. p.

21 Szemlér 1909. 9. p. Hasonlóan vélekedett a vidéket kiválóan ismerő Lóczy Lajos: „A magyar nem vízre termett nép, ezt a Balaton szomorúan bizonyítja: benszülött népe még úszni sem tud!" Vö. Lóczy 1907. 33. p.

22 Fazekas Miklós: Az észak-balatoni vasút története (1909-1999). Balatonfüred, 2005. (Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadványai, 19.)

145