Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

parancsnoki harcálláspont épületébe, ahol közölték velünk, hogy az éjszakát itt fogjuk tölteni, mivel már későre járt. Vacsorát ugyan kaptunk, de szállásról min­denkinek magának kellett gondoskodnia. Kozderka ezredes úrnak és a zászló­aljparancsnokoknak jutott hely fedél alatt, a századparancsnokok azonban oda húzódtak be éjszakára, ahova tudtak. Látva, hogy épületbe nem juthatok be, lo­vamat egy fához kötöttem, magam pedig egy viskó falához dőlve tértem nyugo­vóra. Ez volt az első éjszakám az első vonalban. A már megszokott éjszakai ese­mények - repülő motorzúgás, Sztálin-gyertyák „kiakasztása", egy-egy ledobott bomba hol közeli, hol távolabbi robbanása - szolgáltatták az altatót. Nehéz nap volt mögöttem, rövid idő alatt mély álomba merültem. A kora hajnali ébredés után forró kávét kaptunk és kétszersültet, majd lóra szálltunk és indultunk vissza Mihajlovoba. Még néhány nap, és megindult az ezred az első vonal felé, hogy elfoglalja he­lyét a németektől átvett védőövezetben. A szemrevételezés alapján minden pa­rancsnok tudta, hogy egységét hova kell vezetnie. Eleinte egy menetoszlopban nyomult előre az ezred, majd a védőállás közelében szétbontakozott, s minden alegység megindult a kijelölt körzetbe. Még Mihajlovoban végrehajtottam Kozderka ezredes úr parancsát, amely sze­rint a három - 37 mm-es lövegekből álló - szakaszt az L, II. és III. zászlóaljnak rendelte alá. Még a mihajlovoi almáskertben döntenem kellett, melyik szakaszt, melyik zászlóaljhoz irányítsam. Leegyszerűsítettem a kérdést, vagyis az I. sza­kaszt az I. zászlóaljhoz osztottam be, és így tovább. Rendelkezésemre csupán a két darab 50 mm-es páncéltörő ágyú maradt, a Botondokkal. így meneteltünk ke­let felé nehéz terepen, úttalan utakon, kátyúkon, mocsárban rögtönzött töltésen, nyírfaligeteken, gabonatáblákon át. Egy ritkás erdőben, ahol egyetlen ház állt, hosszú pihenőt tartottunk. Szénaboglya tövében heveredtünk le, ahol elfogyasz­tottuk hideg ebédünket. Feltűnt, hogy a ház lakói nemcsak asszonyokból és gye­rekekből álltak, hanem a családfő, egy fiatal férfi is otthon volt. Nyilvánvaló, hogy katonaköteles korú. Ugyan miért maradhatott hátra? Barátságosan közeledett hozzánk, és tolmácsom (egy ruszin lovász) segítségével megkérdeztem az orosz­tól, hogy miért nem ment keletre a többiekkel? Nem akarta a családját egyedül hagyni, megszökött. Ez volt a meglehetősen valószínűtlen válasza. Később meg­tanultuk, hogy nem szabad hinni a legmeggyőzőbbnek látszó szavaknak sem. Ezt az embert [végül] otthagytuk, pedig biztosan az lett volna a helyes, ha átadjuk a csapatcsendőrnek. Étkezés közben Pintér Dezső [tartalékos] zászlós véletlenül leejtette a jegygyűrűjét a fűbe. Vőlegény volt, mint én. Hiába kereste, nem találta. Segítségére siettünk, hason csúszva minden tenyérnyi helyet átfésültünk azon a helyen, ahol leesett a gyűrű, eredménytelenül. Pintér zászlós nagyon sajnálta jegygyűrűjét, de belátta, hogy keresése miatt nem térhetünk el a menet beterve­zett idejétől. A gyűrűkeresési jelenetet az orosz paraszt távolról nézte. Elindulá­97

Next

/
Oldalképek
Tartalom