Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
Klinci nevű kis vasútállomáson robogtunk át. Kis, jelentéktelen pályaudvara volt, mindössze két-három hosszú sínpárral. Az egyik sínpáron a nagykanizsai tüzérosztály egyik szerelvénye vesztegelt. A legénység a vasút mellett, a fűben állt vagy feküdt, és nézte az átrobogó vonatot. A nagy sebesség ellenére is felismertem egy barátomat, Parapatics Józsit, akit Badacsonylábdihegyről hívtak be, ugyanonnan, ahol szüleim laknak. [...] Nem sokkal Klinci után egy nagyobb pályaudvaron álltunk meg. Két, ugyancsak keletre tartó német szerelvény közé futottunk be, egy szabad vágányra. A baloldalon levő német szerelvény, amely egy páncéloshadosztály részeivel volt megrakva, nem tudni, miért vesztegelt ott. Az én kocsimmal egy vonalban álló német vagonon, egy harckocsi előtt, a német katona, valószínűleg a kocsikísérő őr, étkezéshez készülődött. Végignéztem ezt, a szinte szertartásnak mondható ténykedést. Ülőhelye előtt egy láda volt, amelyet asztalnak használt. Először elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, amelyet szétterített a ládán. Ezután kibontotta kenyérzsákját és kivette kenyéradagját. Bicskájával - gondos mérlegelés után - levágott egy szeletet a papírlap felett. Ezután betakarta a megmaradt kenyeret és visszahelyezte a kenyérzsákba. Majd a papírlapot felemelve a csajkába seperte a vágásnál keletkezett morzsákat, nehogy egy mákszemnyi is kárba vesszen. Megkérdeztem tőle, mióta van a fronton. „A háború első napjától" - hangzott a válasz. Azt is megkérdeztem, mikor volt szabadságon. Válasz: „Még nem voltam, és nem is hiszem, hogy belátható időn belül rám kerül a sor, hiszen a nagy offenzíva előtt állunk. Ha egy szerencsés sebesülést szereznék, akkor talán, de úgy is bizonytalan." Sokat töprengtem a látottakon s hallottakon. Ilyen szűkös a német élelmezés? Mi is ide jutunk rövid idő múlva? Szép kilátások! Most még könnyen beszélünk, mert minket jól elláttak az útra. A legtöbb ételkiosztásnál még repe- tálhatott is a legénység, én pedig még szinte csak a „hazaiból" éltem eddig, olyan bőségesen elláttak szeretteim. Nagykanizsán is és édesanyám Balatonbogláron is hatalmas élelmiszercsomagot adott fel a kocsiba. Igen ám, de a „hazai" is elfogy egyszer, mi pedig átkerülünk a német élelmezésbe. A magyar és a német nép étkezési szokásait ismerve, na meg a várható megszorításokat, nem sok jóra számíthatunk. Vonatunk, a két német szerelvényt otthagyva, megindult, és robogott tovább velünk az ismeretlenbe. Ez a kis élelmezési epizód és a szabadságra menés bizonytalansága sok kétkedést és kérdőjelet oltott belém. Gomel elhagyása után északkeleti irányba vezetett a vasútvonal. A térképre pillantva, nyilvánvaló volt, hogy Brjanszk a következő csomópont, ahol megint találgathatjuk, hogy melyik irányba fordulunk. A körülbelül 500 kilométer [hosz- szan elnyúló] brjanszki erdő volt a legveszélyesebb a katonai szerelvények számára. Óriási német erőket kötött le a felvonulás biztosítása. A brjanszki erdőn 87
