Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
Kiképzés már nem folyt, az indulásra való felkészüléssel foglalkoztunk. Ösz- szeállítottam egyéni háborús felszerelésemet. Egy, még Csáktornyáról zsákmányolt, bádoggal bélelt, nagy ládába gyűjtöttem össze mindent, amire elképzelésem szerint szükségem lehet. Április közepe táján indult az első katonavonat Nagykanizsáról. Az ezredparancsnokság és az ezredtörzs. Az elvonuló alakulatok elszállításának minden gondja most már a Központi Szállítás Vezetőség (KSZV) hatáskörébe került. Ez a szerv adta ki, távirati úton, a szállításra sorra kerülő alakulatok indulási idejét, kocsi-szükségletét, a szállítmány számát. A menetcélt csak a KSZV, a menetvonalat pedig csak a MÁV illetékesei ismerték. A hátralévő időben a legfontosabb dolgunk az volt, hogy felkészüljünk a berakásra, és naponta oktatni a legénységet a vasúti szállítás alatti magatartásra. Megterveztem az országos járművek lehető legésszerűbb málházását, az egyéni felszerelésekből nélkülözhetetlen cikkek meglétét folyamatosan ellenőriztem. A készülődés mellett megengedtem, hogy katonáim bármikor fogadhassák hozzátartozóikat. Sokszor összeszorult szívvel, de közönyösséget színlelve néztem irodám ablakából a szívet tépő jeleneteket, amikor véget kellett vetnem a napi látogatási időnek, és búcsúzkodásra került sor. Senki sem tudta, találkoznak-e még, ezért az elbúcsúzás minden nap olyan volt, mintha végleges lenne. Egy hétvégén hazautaztam Badacsonyba, hogy én is mielőbb túlessek ezen a szomorú aktuson. Visszautazásomkor apám is kijött velem a vasútállomásra, de nyomban el is köszönt tőlem, és ment vissza a lakásba. Úgy búcsúzott tőlem, mintha csak a szomszéd községbe mennék. „Én is kibírtam az első világháborút, te is kifogod bírni" - ezek voltak utolsó szavai hozzám. Édesanyámmal megállapodtunk abban, hogy megtelefonálom az indulás idejét, és áthajózik Fonyódra, hogy még egyszer találkozzunk. Visszautazásom ideje alatt volt időm elgondolkodni századom jövendő sorsa felett. A sok behívott tartalékosban igen sok család egyetlen kenyérkeresőjét vesztette el. Egyáltalán nem csoda, hogy annyi szívszorító jelenetnek voltam tanúja. A katonai szerelvények pedig naponta indultak Nagykanizsáról. Egyre fogytak az alakulatok, és május 5-én ott tartottunk, hogy már csak az én századom és az [ezredközvetlen] árkászszakasz van itthon az egész helyőrségből. A délutánokat a Bagolai sor 7. szám alatt töltöttem, meghagyva, hogy már csak néhány nap, de inkább csupán néhány óra választ el bennünket az indulástól. Május 4-én délután 14 óra tájban egy kerékpáros katona állt meg a kapu előtt, keresve a ház számát. Tudtam, hogy mit hoz, mégis kissé elszorult szívvel vettem át a lepecsételt borítékot, amely a KSZV táviratát tartalmazta, körülbelül ezzel a szöveggel: „Értesítem, hogy a 17. honvéd gyalogezred páncéltörő ágyús század + 17. honvéd gyalogezred árkászszakasz (szállítmány száma: 391.720) berak 1942. május 5-én 13 órától 16 óráig a nagykanizsai teherpályaudvaron. Kocsi-szükséglete: egy darab 81
