Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
egy fél zsák zabbal együtt. Ez utóbbi lett az én fejem alja, a szánkó elejére szegezett háttámasznak fektetve. Ettől jobbra a saját részére egy sámliból készített magának bakot. Egyenes úton onnan vezette gyeplőszáron e „panye fogatot", de ha dombnak kellett mennünk, akkor leszállt, és kötőféknél fogva vezette ezt a jámbor kis gebét. Gyanítottam, hogy Duka a saját önérdekét is tekintette, gondolván, hogy hosszabb időre eltávolodunk ebből a veszélyes vonalból, sőt esetleg tán a gazdájával együtt haza is juthat. [...] 1942. december 10-én reggel még felhívtam az elhagyott kosztyenkii figyelőmet, Gyulánk századparancsnokának irodáját, végül a legutóbbi figyelőt, melyben úgy összebarátkoztam a tüzérekkel. Behívattam írnokommal a rajparancsnokaimat, és azzal búcsúztam el tőlük, hogy remélem, találkozunk még, de most az orvos szerint kórházi kezelésre szorulok. Röviden elmondtam, hogy - sajnos - így lázasan is útra kell kelni, de hát van kísérőm és kényelmes szánkóm. Verőfényes nap volt ezen a délelőttön, melyen elhagytam a doni védővonalat. A szél se fújt, de a hőmérő -20 fokot mutatott, mikor felsegítettek a fiúk a különös betegszállító járgányra. Alattam is pokróc, felettem is pokróc, sőt még a feketerózsaszín pléd is, amit 1926-ban a pécsi Emericanumba indulásom előtt anyám vett a zalaszentgróti vásáron ágytakarómként, melyet mindenhova magammal vittem, immár több mint 16 esztendeje [...]. Körülbelül 9 óra lehetett, mikor elindultunk a körülbelül 15 km-es útra, ahova délre szándékoztunk megérkezni. [...] A faluból kivezető völgyút utáni első dombhát mögött, mindössze körülbelül 1,5-2 kilométer után a zászlóalj-parancsnokság mellett vezetett a szánút, de még a voronyezsi út keleti oldalán, egy ligetes-bokros erdőszélen kiépített bunkersorban volt a két, 17/11. és 47/11. zászlóalj törzseinek a szálláshelye. Ott megállítottam a panye fogatot, Dukát beküldtem az irodára azzal, hogy hívja ki Rimanóczi hadnagyot, aki ott számomra a legszimpatikusabb bajtárs volt. Rajta keresztül jelentettem a vonalból való távozásomat és búcsúztam el az ottani ismerős felettesektől is, akik amúgy se tartózkodtak a helyükön. Barátom bizalmasan megsúgta, hogy Hunyadváry őrnagy már felterjesztett a magyar Signum Laudisra,823 és valami német kitüntetésre is. Amennyire örültem az előbbinek, ugyanannyira fanyalogtam a másiktól. Én ugyanis úgy fogtam fel, hogy én csakis a hazám érdekében gondoltam a katonai szolgálatból rám eső kötelességet, csak arra esküdtem. (Szerencsémre, egyikből se lett semmi a későbbi események folytán.) Rövid búcsúzkodás után most már csak a voronyezsi keresztező útig kellett Dukának a gresztónkat824 vezetni fölfelé, utána fel is ülhetett, onnan már lefelé és az egyenes úton a panye bírta a kettőnk terhét is Sztaro Nyikolszkojéig, ahova, a terv szerint délre meg is érkeztünk. Ebédet már ott kaptunk. Engem egy orvos 823 Kormányzói dicsérő elismerés Magyar Koronás Bronzérem hadiszalagon a kardokkal. 824 Gebénket. 408
