Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
Nekem pedig még 1942. október elején a másik két kitüntetett részleteket is mesélt róla azzal, hogy az őrnagy úr mondta volna nekik, hogy: „Ami késik, nem múlik, de a tiszteknél ez lassabban megy." Októberben az egész vonalban csak állóharc folyt. Támadás a mi terepszakaszunkon nem történt, de az egymás állásaira való lövöldözés naponta többször is megismétlődött. Ezek leginkább tüzérségi és aknavető zavarótüzek voltak, vagy a távcsöves mesterlövészek keresgették „méla lesben " a mutatkozó mozgó célpontokat, azaz „embervadászattal" foglalkoztak. A hónap végén már egész hűvösek voltak a nappalok is, és egyre unalmasabb lett a bunkerélet. írogattuk a tábori lapokat, levelekre válaszolgattunk, köszön- gettük a kapott hazai csomagokat. Volt egy olyan napom is, amikor négy darab 2 kg-os csomagot kaptam, s mindegyikben volt egy kis üveg tömény alkohol is. A tszóltam Tóvárinak a tüzérfigyelőbe, hogy meghívjam egy kis hazaira. Ő visz- szahívott azzal, hogy nem jöhet, mert pillanatnyilag egyedül van szolgálatban, így én mentem el hozzá, vittem neki enni-innivalót, de kiderült, hogy ma ő is kapott két csomagot, s azokban is volt étel és ital is. Jól beettünk, s felöntöttünk a garatra is. Egyszer csak azt vettük észre, hogy jól bepityókáztunk. Ez már november első hetében volt, amikor az első hó is leesett, a hőmérséklet átmenetileg úgy lehűlt, hogy a puskások szerint a muszkák a hídfőállásokban nem csónakkal közlekedtek, hanem a jég hátán. Kint erős szél is fújt, hordta a frissen hullott porhót. Tóvárinak az az ötlete támadt, hogy ha a frissen kapott fehér csuklyákba öltöznénk, akár a túlsó partra is átmehetnénk. Ő megfigyelte, hogy melyik berekfa mögött van egy harcálláspontjuk a muszkáknak, azt meglephetnénk. Én egy darabig tiltakoztam az őrült terv ellen, de néhány kupica pálinka után fehér lepedőbe öltözve ráálltam, hogy vele megyek. Közben megjött a váltása, és éjfélkor elkövettük katonaéletünk legnagyobb őrültségét. Elhatároztuk, hogy aludni most úgyse tudunk, átmegyünk az általam is a múltkor megismert hézagon, és meglepjük azt a bizonyos figyelőt. A Donig el is jutottunk, de a muszkák így is észrevették bennünket, és alig mehettünk 10-20 métert a jégen, olyan géppuskatűzzel fogadtak bennünket, hogy csak úgy kopogott körülöttünk a jég a lövedékektől, melyek nyomban ki is józanítottak bennünket. Jobbnak láttuk visszacsúszkálni, és még örülhettünk, hogy nem estünk el ebben a meggondolatlan vállalkozásban. Visszaérve a partra, kúszásra fogtuk a dolgot, és csak akkor nyugodtunk meg, amikor visszaértünk az első futóárokba, onnan meg a tüzérfigyelőbe, amelytől az én figyelőm se volt már távol, és odabotorkáltam a megszokott összekötőárkunkon át. Csak akkor döbbentünk rá, hogy milyen őrültséget csináltunk; könnyen otthagyhattuk volna mindketten a fogunkat. Ott is már csak Puha Tóni volt ébren, s látva, hogy már alig állok a lábamon, nem engedte, hogy hátramenjek a nagybunkerben lévő fekhelyemre. A jó meleg figyelőtisztesi alvófülkében lefektetett Petrányi mellé a szalmára, és leszólt Csanakinak, hogy ne is várjanak oda397
