Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

tött süldő felét, annak csak a hűlt helyét találtam. Sőt, a rengeteg tojáshéj azt is nyilvánvalóvá tette, hogy egy kenyérdagasztó zsomborban összegyűjtött tojásainkat is mind felfalták, sőt a közeli ólban lévő tyúkjainkat is összefogdosták. Nagyobb részüket megfőzték, ámde a sütőben sülő négy tyúkot már nem tudták elfogyasztani, mivel a 17-esek ellentámadása során eliszkoltak a Don felé. Közben néhányuk holtteste ottmaradt az udvaron, de üldözőik a szuterénban nem vették észre, hogy tyúkpecsenye sül. Mire viszont mi odaértünk, már majdnem oda is égett. Eredetileg az volt a tervem, hogy önkéntes segítőimet malachússal vendégelem meg, de ahelyett „csak" tyúksülttel tudtam őket megkínálni. Kenyér mindegyiknél volt, így a négy sült tyúkból egy-egy jó falat is jutott hozzá.

Körülnézve átláthattam a helyzetet, hogy a derék 17-esek délutánra már a régi első vonalunkig visszaszorították az ellenséget, azok meg elfoglalták mocsári kiinduló állásaikat, aztán ők is pihenőt tartottak. Közben - Molnár szakaszvezető és négy-öt embere kivételével - utánunk visszaszivárogtak a hajnalban bekerített és hátravonult 47-es puskások és a mi aknavető embereink is, miután megtudták, hogy Kosztyenki nagy részét a 17-esek és mi visszafoglaltuk, illetve az ellenségtől megtisztítottuk. Tőlük megtudtam, hogy Molnárék a voronyezsi úton túlra mentek vissza, ahol a tábori csendőrök elfogták, és „gyávaságért" hadbíróság elé kísérték őket, de a többiek Petrányi és Kovács Jenő szakaszvezető vezetése alatt a beszivárgók nagy részét megsemmisítették vagy visszavonulásra kényszerítették a falu felé, még a délelőtt folyamán. Ebben a szakácsok is részt vettek, és ebédet csak délutánra tudnak majd küldeni. Azt még megvártam, hogy a vetőszemélyzet, a legényem, lovászom, Puha visszaérkezzenek, és amikor meggyőződtem arról, hogy itt az egy vető és a tőlünk balra lévő Horváth-szakasz is már tűzkészült- ségbe verődött össze, a Solti-különítményt az eredeti egységeikhez köszönettel visszaküldtem, és törzsemmel visszamentem a régi figyelőbe.

Odavezető utam közben találkoztam régi ezredsegédtiszti főnökömmel, Kalt- róy Antal őrnagy782 (azaz most már alezredes) úrral. Ő vett engem előbb észre a figyelő felé vezető sövény mellett, s rám kiáltott: „Mi van kadét?!" (Még mindig a régi megszólítást használta, amit velem kapcsolatban 1939-40-ben megszokott.) Én észrevettem időközbeni csillaggyarapodását és jelentettem neki, hogy épp a figyelőmbe tartok, miután a vetőállásainkat sikerült visszafoglalni. Sérülésem két napos, úgy látszik, gyógyulófélben van, csak már átkötésre kellene mennem a zászlóaljorvos szerint. Rögtön mondta, hogy ma már aligha lesz rá időm, mert a késő délutáni ellentámadásnál nekem is fontos szerepet szánnak, Hunyadváry őrnaggyal már megbeszélték. Megkérdezte, hogy van-e ködgránátom; megnyugtattam, hogy két ládával még van.

^Kaltróy Antal alezredes, a 17/11. zászlóalj parancsnoka 1939-1940-ben a 17. gyalogezred ezred 1. segédtisztjeként teljesített szolgálatot.

373