Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

pített érintő aknák is vártak volna a ruszkira. Itt megakadt a támadók előnyomulása, jóllehet távcsövemmel is jól kivehetően láttam, hogy egy komisszár időnként fel-felugorva korbáccsal vagy valami bikacsökfélével hajszolja előre az ásott vackaikban hasaló katonáit.

Velem volt a cseh puskám, amit még a vonaton kifelé menetben egy szlovákiai vasútállomáson vettem kenyérért meg konzervekért valakitől néhány tölténynyel, köztük pár nyomjelzőssel. Most egy ilyennel töltöttem csőre ezt a távcsöves mesterlövész puskát. Jól megfigyeltem a hajcsár elvtársat, gondosan célra tartottam, alátámasztással, és vártam, hogy mikor áll fel újra. Nem sokat kellett rá várnom, s éppen valakit páholni emelte kezét, elhúztam a ravaszt, s láttam, hogy a nyomjelzős zöldes fényű golyó hogy megy a bal vékonyába, s hogy vágódik hanyatt. Ez volt a második közvetlen találatom, ami ezúttal már megelégedéssel töltött el.

Közben a szovjet tüzérség is lőtte állásainkat, s egy felderítő repülő is elzúgott fölöttünk. S a vetőállásból jött a telefon, hogy többen is megsérültek, köztük Takács tizedes758 (a keszthelyi bognár) emberei, a lőszeresek mind megsebesültek. Egy csinn-bumm ágyú lövedék a vető fölötti lombos rezgőnyárfa kettős ága között robbant, és srapnelszerűen szórta szilánkjait az embereimre. Fogtam magam, hátrafutottam megnézni, mit segíthetek. Már messziről is láttam, hogy nagy baj lehet, mert a vezérvető körül senkit se lehetett észlelni, de közelebb érve észrevettem, hogy a cserszegi Fatér Dezső honvéd a vetőállástól nem messzire folydo- gáló patakban mossa vérző sebeit, [a többiek] kissé távolabb, a patak partján ülve egymást kötözgetik. Tőlük tudtam meg, hogy ők hárman csak kisebb szilánkokat kaptak, de a másik négyet a két egészségügyi hátrakísérte a segélyhelyre, azoknak súlyosabbak a sérülései, aligha jöhetnek vissza. így tulajdonképpen a vezérvetőm kezelők nélkül maradt, de a másik vető legénysége meg - látva a történteket s újabb csinn-bummra számítva - bemenekült a közeli partoldalba vájt verembe, s abbahagyta a tűzparancs folytatását is; Vajda szakaszvezető, rajparancsnok annak a veremnek az ajtajából pislog kifelé. Rákérdeztem, hol a raja? A háta mögé mutatott. „Még szép, hogy nem maga van legbelül!" - ripakodtam rá, és utasítottam, hogy a legutóbb kapott lőelemekkel, de most, mivel a vezérvető egyelőre nem működik, jobbról balra 3-3 fokkal haladva adjanak le egyenkénti lövéssel 5 percenként egy-egy zavarótüzet, mert a 4. század drótakadályai mögött kúszva szivárog felénk a ruszki, s ha nem vigyázunk, meg is lephetnek bennünket, hisz már csak alig 5-600 méterre vannak tőlünk.

„Parancsára!" - vágta össze a bokáját a snájdig Vajda, de láttam a falfehérre változott arcán, hogy mennyire be van rézéivé. Rágondoltam ebből is arra a kursz- ki „véletlen balesetére", amikor pisztollyal átlőtte a saját lábfejét. Már akkor sejtet758 Takács István tizedes, 47. gyalogezred.

356