Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

honvédet tolmácsnak. Aztán a hírhozó odavezetett bennünket a sötétben a kérdéses ház oldalsó ablaka alá, ahonnan valóban tamburazene mellett szép énekszó hallatszott ki, majd mikor az elhallgatott, akkor idős férfihang és egy felnőtt női hang úgy váltogatta egymást, mintha rádióriporter és riportalanya váltanának szót, s a háttérzene a tamburán halkan tovább szólna. Valamennyien meg voltunk győződve, hogy itt családi rádiózás folyik, s az ablakon belesve is úgy nézett ki, hogy a szomszédok is részt vesznek a hallgatásban, és bizonyára együtt akarják majd hallgatni a moszkvai híreket, amiket Magossal néha a mi rádiónkon is meg- meghallgattattam, hogy tájékoztasson bennünket, miről adnak hadi híreket.

Abban a biztos tudatban, hogy most aztán a mi aknavető századunk is tud ebből a kis faluból rádiót beszolgáltatni, a biztonság kedvéért kibiztosított pisztolyokkal, Piszker és Magos élén, kopogtatás nélkül beléptem a szobába, ahol egy egész társaság asszony, egy szakállas aggastyán és egy 15-16 éves srác elképedve nézett ránk és a rájuk fogott három pisztolyra, miközben oroszul felszólítottam őket - ennyit már Magostól betanultam - hogy: „Ggye jeszty rádió? DavajtyeZ"751 Az öreg szólalt meg: „Nye imamej radio, zdgyesz nyicsevo! Tolko tambura, balalajka!''752 A többit már Magossal mondattam, bár a tagadást értettem: „Hallottuk az ablak alatt a rádióadást, a zenét, az éneket, a riportot, stb. A sztaroszta kihirdette, hogy a rádiókat nem lehet használni, nekünk meg parancsunk van arra, hogy rádiót hátra se vihetnek magukkal, adják hát elő!" Piszkerrel közben körülnéztük a padokat, amelyeken körben ültek; rádió sehol, sőt Piszker a folyosón lévő létrán még a padlásra is felment körülnézni, de ott se semmi.

Közben Magos eltolmácsolta nekem, hogy az öreg és a felesége most ünnepelték 50. éves házassági évfordulójukat, arra hívták meg lányaikat, akik mind a négyen hadi szalmaözvegyek, és az egyiknek a fia tamburázott az énekhez, a „riporter" pedig az egyik szomszédasszony volt, és „riportalanyai", az öreg ünnepeltek, éppen arról faggatta őket, hogy mikor és hogy ismerkedtek meg. „De hol a zeneszerszám? A tamburát se látom" - mondattam a tolmáccsal. Erre a fiú a sarokba tett féltett jószágát elővette az anya bő szoknyája mögül. Még most se akartam hinni, hogy ennyire melléfogtam, ezért megparancsoltam a társaságnak, ha igaz, amit az öreg mondott, akkor folytassák az ünneplést, majd kívülről meghallgatom, hogy ugyanazt tudják-e, ami minket úgy megtévesztett. Piszker és Magos bent maradtak, az ünneplők rázendítettek négy hangon az imént hallott nótájukra, melyhez az unoka pengette a tamburáját. Meggyőződtem, hogy korábban is ugyanezt hallottam, mondtam is a kinti járőrnek, hogy szégyenben maradtunk. Bementem az ünneplők közé, Magos útján bocsánatot kértem tőlük, egyben megdicsértem szép éneküket, mely megtévesztett bennünket, és engesztelésül megígértem a két öregnek, hogy korlátozás nélkül magukkal vihetik állataikat, és a

751 „Hol van a rádió? Elő vele!"

752 „Nincs nálunk rádió, itt semmi. Csak tambura, balalajka!"

351