Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943
puskás őrök sétálnak alá, fel. Minket pedig bevezettek a laktanyának ebbe az elkülönített szárnyába, mint a rabokat. Ellátásunk, bánásmódunk kimondottan jó volt. Az elkeseredésünket, a bánatunkat, a lelki bánatainkat ez nem kárpótolta. Bennünk élt (és élni fog halálunkig) az a gondolat, hogy miért is illette a halál zivatarából, poklából visszatért maroknyi sereget e csúfos, megszégyenítő fogadtatás. Eltelt egy nap. Szétválogattak bennünket alakulatok szerint, és vittek az országnak azon laktanyájába, ahonnét kivittek a frontra. Mi maradtunk 17. gyalogezredbeliek 21 napig. A harmadik nap már jöttek a látogatók. Négy-öt nap elteltével a látogatók száma oly nagyra nőtt, hogy alig fértek be a laktanya szögesdrót kerítése mellé. Édesanyák, édesapák keresték gyermekeiket, hitvesek férjüket, gyermekek édesapjukat. Válaszolnunk csak annyit volt szabad, hogy majd jönnek a következő szerelvénnyel. Könnyes szemmel kérdezték: „De mikor?" Válaszolnunk csak annyit lehetett: „Nem tudjuk." Bizonyára leolvasták rólunk, szomorú tekintetünkből, hogy soha többé, mert már ők jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. így a szeretetcsomagjaikat nekünk otthagyva, zokogva búcsúztak tőlünk, kívánva nékünk szeretteink mielőbbi viszontlátását. így teltek napjaink 21 napon át. Annyit közöltek velünk, hogy azért vagyunk fogva tartva és elkülönítve, mert tífuszgyanúsak vagyunk. Csak mi, a többiek nem? Hisz a tüzéreket is már másnap átvitték a Gábor Áron tüzérlaktanyába. Ok már rég le is szereltek, és otthon voltak a szeretteik között, mikor mi felszabadultunk. Nem volt miköz- tünk tífuszos megbetegedés. A 21 nap alatt el kellett számolnunk az ezredünk minden elveszett katonájáról: Ki, kit, mikor látott utoljára, hol, milyen város vagy falu közelében, milyen egészségi állapotban, megfagyva, halva, sebesülve, vagy egészségben. A jegyzőkönyveket felvett bizottság az általunk elmondottak alapján és tájékoztatásunk szerint minősítette az elveszetteket hősi halottnak, eltűntnek és hadifogolynak. Hangsúlyozom, hogy mi, 17-esek nem voltunk tífuszosak, csak egy kemény téli visszavonulásban a németek utóvédjének az utóvédje, végül is csak a puszta testünkkel. A 21 napi fogva tartásunk csak politikai ürügy volt az akkori németbarát kormánynak. Ez idő csak arra volt jó, hogy megnyugodjunk, és hallgassunk a részünkről átélt súlyos eseményekről. Mi megbocsátani meg tudunk a vétkeseknek, de feledni sosem fogunk. Majd Nagykanizsáról Csáktornyára való indulásunk kora reggelén három fő közülünk (tisztek) kiment a városba, és koszorút vettek már a Csáktornyái temetőben nyugvó volt zászlóaljparancsnokunk, Kaltróy ezredes sírjára.595 Reggelink elfogyasztása után sorakozó, és indulás a vasútállomásra. Útközben Kanizsán a 48-as szabadságharcos emlékműnél elvonulás díszmenetben a volt dicső vitéz Oszlányi Kornél vezérezredes úr előtt. Utána ő szólt hozzánk. Szavai nem az elismerésünk hangján, hanem a megfélemlítésre, megaláztatásra utaltak. Hisz ő sem 595 Kaltróy Antal alezredes, a 17/11. zászlóalj parancsnoka a hazatérést követően, a visszavonulás alatt kialakult betegségben hunyt el Csáktornyán, 1943. április 7-én. 276
