Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943
vat. Azt mondták, hogy már csak így tudják a sebesülteket kimenteni a gyűrűből. A németeket elszállították, a magyarok maradtak. Mindezek után többé már nem hittünk mi senkinek, semminek. Megint csak csoportokra széledtünk, és bandukoltunk visszafelé. Most már a letaposott utakon is elfértünk a németekkel. A hótaposásnál találkoztam össze két falumbelivel, Dávid Józseffel és Farkas Kari590 bácsival. Sok gondot okozott mindkettőnknek Dávid elkeseredése, mivel el voltak fagyva a lábai, és nem akart jönni. Elég volt bele lelket önteni a túléléshez. Mindketten sokat köszönhetünk, mondhatom, talán az életünket is drága Kari bátyánknak. [...] Visszatérve a Szudzsa utáni bandukolásunkra, jöttünk 3-4 napon át visszafelé. Aránylag ezek a napok számunkra csendesek voltak. Kimerülve, félig megfagyva, dermedezve [kellett] menni és menni, mert a menés jelentette az életet. Éjszakára valahol falvakban meghúztuk magunkat, elhagyott házakban, pajtákban, kolhozépületekben. Meg már az idő is nappal plusz fokra emelkedett, csak éjszaka fagyott. A negyedik napon, alig, hogy elszállásoltuk magunkat, máris partizánok fogságába kerültünk. El voltunk szánva, a legrosszabbra gondolva. Egy ferdeszemű fiatal őrt állítottak őrizetünkre, mert a csoportunk, úgy emlékszem, nyolc-kilenc főből állt. Hisz ennek az őrünknek még a tekintete és szeme állása is félelmetes volt. Közbe-közbe be-bejött egy szimpatikus, mosolygós arcú katona is. Ez a katona lehetett 24-25 év körüli derék fiatalember. Majd fogva tartásunk [alatt], körülbelül 4-5 óra elteltével ismét ő jött mosolyogva, és megszólalt tiszta magyarsággal, a ferdeszeműnek meg intett a fejével, és az kiment. О pedig kezdett érdeklődni, hogy mi a Don folyónál melyik frontszakaszon voltunk, és Magyarország melyik részébe valók vagyunk. Közben egy kis bátorságot szerezve, meg mertem kérdezni, hogy ő, hogy-hogy ilyen tisztán tud beszélni magyarul, talán édesapja magyar, vagy talán már 1941. évben fogságba került? Válasza csak annyi volt, hogy most ezt ne firtassuk, ő itt született, és ő magyar. Feltételeztem, hogy édesapja első világháborús fogolyként kint maradt Oroszországban. Beszélgetésünk közben egyszer kiszólt a kinti ruszkiknak valamit, majd 15-20 perc elteltével két ruszki hoz ám egy gőzölgő, üstszerű edényben magyarosan főzött disznógulyást, hozzá a fakanalakat és kenyeret. О pedig már mondja is, hogy tudom, éhesek vagytok, most lakjatok jól, hisz ki tudja, megint majd mikor esztek. Jó tartásunk után kivezetett bennünket a kis faluból, és megmutatta az irányt, és figyelmeztetett bennünket, hogy a megadott irányhoz pontosan tartsuk magunkat, mert különben a németek sorsára jutunk. De mondja, hogy hazáig meg sem álljunk. Mondjuk el otthon, hogy a németek elvesztették a háborút, és hajtjuk őket a barlangjukig. (Akkor még mi sem hittük el, de bekövetkezett.) 590 A zalaszántói Farkas Károly személyéről és beosztásáról nem rendelkezünk pontosabb adatokkal. 271
