Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
zásában. A „ V" alakú völgy, amelynek szárai az ellenség felé néztek, jó kilövést biztosított a völgy mindkét nyúlványán végig. Igaz, hogy a völgyek bejáratát a németek alaposan elaknásították, mégis ettől a terepszakasztól tartottam legjobban. A térkép alapján történt döntés után a helyszínen is meggyőződtünk az elgondolás helyességéről, és Kozderka ezredes úr látszólag megnyugodva adta áldását a tüzelőállások megválasztására. Másnap hajnalban ott már állásba is került mindkét löveg. A környező dombok, amelyeken a főellenállási vonal húzódott, szinte teljesen csupaszok voltak, csak kevés helyen lehetett egy-két magányos fát, vagy kisebb facsoportot látni. A szemben lévő dombvonulatok, amelyekre az ellenség védőállásait telepítette, 800-1000 méterre voltak a saját drótakadálytól. Egyes helyeken ez a távolság kisebb is volt. A „senki földje” sivár, fátlan dimbes-dombos füves pusztaság [volt]. A völgy alján egy patak folyt déli irányba. Közvetlenül Dudo- rovka előtt, a jobbszárnyon nyár- és nyírfa csemeteerdő húzódott le a völgybe és a völgyön át a szovjet első vonal irányába. Remek lehetőséget biztosított a rejtett előreszivárgásra és a meglepetésszerű rajtaütésre. Ezt a részt fokozottabban ak- násították el a németek, és három páncéltörő löveget telepítettek ide. Még, amikor a német főhadnaggyal az első vonalat jártam be, feltűnt, hogy a drótakadályon itt-ott halott szovjet katonák függnek a legkülönbözőbb testhelyzetben. A drótakadály előtt, a „senki földjén'' pedig legalább öt holttest feküdt nagy területen szétszórva. Kérdésemre, hogy miért nincsenek eltemetve ezek az elesettek, a német főhadnagy cinikusan legyintett és ezt mondta: „Már régen kiszáradtak, nem zavarnak senkit. Az is valószínű - fűzte hozzá -, hogy a halottak alá aknát helyeztek el a szovjetek, és robbannak, ha hozzányúlunk a hullákhoz." Persze ebbe a válaszba nem nyugodtam bele, és amikor már én voltam az „úr” ezen a támaszponton, személyesen irányítottam ezeknek a halottaknak az eltemetését. Megszereztem a németek által, a drótakadály elé telepített aknamező vázlatát, és az első este, be- sötétedés után négy, önként jelentkező katonát magam mellé véve, a drótakadályhoz mentem előre, ásókkal és egy hosszú léccel felszerelve. Nyílást vágtunk a drótakadályon. Igen óvatosan, az aknatelepítést figyelembe véve haladtunk először a drótkerítés mellett. Egymás után szedtük le a drótról a már foszlásnak indult szovjet katonákat, akiket már nem tekintettünk ellenségnek, és megadva a végső tisztességet, a helyszínen eltemettük őket. Más volt a helyzet a „senki földjén”, a kintebb fekvő elesettek eltemetésénél. Először is az aknamezőn való átjutás okozott gondot és követelt igen óvatos körültekintést. Minden halotthoz külön meg kellett fontolni az odajutás legbiztosabb lehetőségét. Embereimet libasorban vezettem az aknamezőn keresztül, halottól halottig. Minden elesettnél először is azt vizsgáltam, hogy valóban akna van-e a holttest alatt. Kékfényű villanylámpámmal egészen közel hajoltam az elesettekhez, de egyiknél sem tapasztaltam gyanúsat. Embereim közvetlenül az elesett mellett megásták a sírgödröt, és az 100
