Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 1. - Zalai gyűjtemény 76/1. (Zalaegerszeg, 2014)
Hadiokmányok, harctéri naplók és visszemlékezések I. - 9. könnyű tüzérezred
felé. Sokszor kerítettek az oroszok, de viszonylag könnyen áttörtük a vonalaikat. Talán ők is fáradtak voltak, nekik sem volt kellő utánpótlásuk. A visszavonulás gyötrelmei között láttam több fagyhalált, amikor a végleg kimerült legénység egy-egy tagja könyörgött, hogy engedjem felülni a szánkóra, mert már nem bír tovább menni. Nem lehetett mást tenni, mikor már nem bírt menni, hagytam felülni, és ilyenkor egy félóra múlva egy hatalmas reszketési hullám öntötte el a szerencsétlent, és meghalt. Persze eltemetni nem lehetett, legfeljebb hóval betakartuk és otthagytuk. Ki tudja, mekkora családot hagyott otthon?! Nekem is volt fagyási jelenetem. Pisilni kellett, és hát a kesztyűt le kellett húzni, a nadrágot kigombolni, stb., stb. Mire végeztem, az ujjaimat már nem tudtam megmozdítani, és akkor jöttek az én kedves tüzéreim, és hosszú ideig menet közben hóval dörzsölték a kezemet, és még vagy fél óráig csapkodtam a karomat, mire némileg visszatért a vérkeringésem a kezembe. Sok szörnyű fagyhalált láttam. A németek építettek egy embermagasságú hó védőállást, amit vízzel öntöztek, és azon lőrések voltak. Egy-egy lőrésnél ott álltak a csonttá fagyott katonák, mereven, holtan. Már sok ilyen eset volt. Egy ló állt farral a szélnek, lehorgasztott fejjel, és amikor odamentem és meglöktem, mint egy faló, úgy dőlt el, meghalt. A visszavonulásnál vigyáztunk arra, hogy a mozgókonyha mindig üzemképes legyen. Még az őszön a szomszéd üteg parancsnoka, vitéz Rhédey Laci bácsi, tartalékos tüzérszázados,380 aki még az első világháborút is végigharcolta, ő magyarázta, hogy a mozgókonyhára jobban vigyázzunk, mint a lövegeinkre. Igaza volt. A füstölgő mozgókonyha után a legénység, mint valami kotlós után, jöttek. De ezzel kapcsolatban volt még egy külön emlékem. Élelmünk persze nem volt. A mozgókonyha kondérjában mindig főtt a hóié, és abból csajkával vettük a forró vizet, és azt ittuk, ez volt az élelmünk, napokon keresztül. Egy ilyen étkezés után láttam, hogy mindenkinek kivérzett a szája. Nem tudtuk, miért. A végén rájöttünk, hogy a forró hólevet még nem lehetett inni, de amint kihűlt, az alumínium csajka már csonthideg volt, és a száj vékony, hártyaszerű bőre odafagyott és felsértette a szájbőrt. A szempillák összeragadtak, mert a felszálló lehelet odafagyott a pillákra. Egyébként itt kell emlékezni arra, hogy a nagy hideg hogyan konzervál: Bizony nem egy súlyosan sebesült, különösebb orvosi ellátás nélkül tudott jönni, még láblövéses is. Ami a visszavonulás alatti élelmezést illeti - mint már írtam -, sokszor csak hóié volt. De találtam egy zsák német visszahagyott sajtport, vagy reszelt sajtot. Ebből a katonaköpenyem zsebét teleraktam, azután nem sokkal később találtunk egy leégett cukorgyárat, ahol a havon volt szétszórva, összetaposva a sárga-bar380 Rhédey László tartalékos főhadnagy, 1943. január 1-jétől tartalékos százados, az 1. huszárüteg elsőtisztje, parancsnoka, majd kisebb harccsoport parancsnoka. 339
