Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
átvonulnunk. Ahogy az első házak közé érünk, a lovak megtorpannak, és egy lépést sem tesznek. Érthető, mind a két oldalon égnek a házak. A ló irtózik a tűztök A lángok sercegve harapnak a még éghető faházakba, és habzsolják az évszázados családi otthonokat. Bár mindenki a háborúban él, mégis az otthon pusztulása megrendít talán mindenkit. Óhatatlanul arra gondol: mi lenne, ha az én családom feje fölül tűnne el a ház... Még rágondolni is szörnyű...! Minden ló mellé két embert kell állítani, akik a reszkető lovakat átvezetik az égő falun. Sármelléki gyerekek fogják az én lovam kantárját: Csirke Kálmán és Németh István „Zsidi". Ahogy a nehezén túl vagyunk, szinte egyszerre kérdezik:- Tudja-e tanító úr, milyen nap van ma?- Nagyon emlékezetes nap, nem fogom soha elfelejteni.- Mink se, az biztos; de nem úgy kérdeztük.- Hát hogyan?- Hát úgy, hogy máma van a sármelléki búcsú.- Az ám! - feleltem. - De én voltam máma búcsún.- Hogyan? Csak nem odahaza?! A szemük már azt kérdezte, vajon gúnyt akarok talán űzni belőlük, hát megmondtam:- Úgy, hogy a lovam neve Búcsú; majdnem egész nap Búcsún vagyok. Elgondolkoztam egy kicsit, milyen kevés esemény tölti ki ezeknek az embereknek a lelkivilágát! Az egyik legnagyobb a falu búcsúja. Biztos, hogy ma egész nap ez járt az eszükben, még a száz veszély közepette sem feledkeztek el róla, és most jólesett nekik, hogy másnak is elmondhatták. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a búcsú jelenti nekik a legteljesebb békét, a család, a rokonok, a távoli barátokkal való összejövetelt, a barátság fenntartását, egymás rejtett gondolataiba való betekintést. És mi az osztályrészük ma? A létbizonytalanság, a gyűlölet, a háború farkastörvénye. A két nap kiáltó ellentéte adta szájukra ezeket a szavakat, miután megérlelődött bennük a kérdés. Talán Beszegyinoban is ezen tűnődtek az idegfeszítő várakozásban. Talán ez a gondolat és a hozzáfűződő emlékek rövidítették ezt a veszélyes éjszakát. Éjfél felé járt az idő, amikor pihenőt kapott a zászlóalj. Ahol megálltunk, egyetlen ház volt, de már az előttünk érkezők elfoglalták. Még a széles ereszalja is tömve emberekkel, hiszen az eső rendületlenül esett. Nem is próbálkoztam bejutni, hanem odaadtam sátorlapomat Tamásnak, a legényemnek, hogy a két sátorlap összegombolásával csináljon kettőnk részére sátort. A kifeszített sátorlapon leszalad a víz, és mégiscsak le tudunk feküdni. Most még inkább ivódott ruhámba az eső, hiszen már a sátorlap sem védett. Azzal vigasztaltam magam, csak bőrig (szó szerint) ázhatom, tovább nem. Még ez a szerencse! 74
