Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
ca hiányzott. De a többi is borzalmasan nézett ki. Azonnal hozzákezdett a már ismert zalavári Kalmár József egészségügyis a bekötözésükhöz. Ekkor már világos volt, [...] lehetett fényképezni. [...] Mint emberi érdekességet említem, hogy észrevéve ebbéli szándékomat, ezek a borzalmasan sérült emberek egymást lök- dösve biztosítottak helyet maguknak, hogy rajta lehessenek a fényképen. [...] Ilyen óriási, pusztító előkészítés után is roppant kevésnek találtuk a foglyok számát, bár tagadhatatlan, hogy nem sok életben maradottra számítottunk. A fényképezés után, amely csak egy pillanatig tartott, azonnal a kötelességem után láttam. Összeköttetést tartani a zászlóaljjal! Az áttörés sikere olyan lendítő erő volt, hogy a zászlóalj hihetetlen gyorsasággal tört előre - ami természetes és szükségszerű is volt, hiszen a kezdeti sikereket ki kell ilyenkor használni, aknázni hogy már nem is láttam a mi embereinket. A velem összeköttetést tartókon keresztül hátrakiáltottam, hogy Ikonár hozza a lovamat, a vonat zárkózzék fel rám. Én pedig gyalog igyekeztem a zászlóalj után, hogy azonnal rendelkezésükre legyünk lőszerrel. Egy, derékig érő füves völgyön mentem a kocsik nyomán, és érdeklődtem a még tüzelőállásban lévő géppuskás rajtól, hova tartoznak. Elhűltem, amint mondták az ezredüket, mert azt se tudtam, hogy ilyenek kinn vannak. Itt valami nagy kavarodás lett, gondoltam. Úgy is volt, mert az összeköttetésre nem volt gond a nagy lendület miatt, és szinte keresztezték egymást a zászlóaljak. A visszavonuló ellenség észre is vette ezeket a keletkezett hézagokat, és kezdett beszivárogni. Alezredes úr vette észre, és a kíséretében lévő tijszti] legényét, egy másik hírvivőt és a távbeszélőst rögtön lefektette, hogy akadályozzák meg az ellenségnek a hátunkba való bejutását. Rögtön hozott egy rajt, akik aztán maradéktalanul meg is feleltek a feladatnak. Átjutva egy hullámon, ráakadtam a zászlóaljra. Rendeződött a völgy túlsó oldalában. Ikonár és a vonat itt értek be, ahol fedve, jól széthúzva helyeztem el őket. Amikor Ikonár megérkezett a hátaslovakkal, Búcsút lovagolta. Igen nagy szomorúság ült az arcán. Joggal, hiszen az ő lova a fejétől a hasáig, lábán csupa vér volt. Teli, de s tele volt szilánkokkal. Nagyon elbágyadt állapotban állt szegény Újpalota. Az történt, hogy amint kapta Ikonár a parancsot, hogy hozza a lovakat előre, a rá jellemző ügybuzgalommal indult utánam. Ezt a kedves igyekvést azonban Búcsú - már megint a Búcsú - akadályozta azzal, hogy „őt" nem lehetett vezetéklóként, kantárszáron, a másik ló után vezetni. Ő mindig elől szokott menni, nem hátul. [...] Makacskodott, egyszerűen nem volt hajlandó jönni. Mit csinál ilyenkor Ikonár? Átült Búcsúra, és a saját lova került vezetékre. Neki nem volt szokatlan. Most aztán igyekeztek. Igen ám, csakhogy előttük haladó jármű mögé kerültek. Nem akadály - gondolta Ikonár. Már előzni is akar, de szándékát látva, rákiabáltak a katonák, nehogy ezt tegye, le ne térjen a csapáról, mert fölrobbanhat. Ugyanis a völgyet repülőről „bevetették" 5 és 10 dekás robbanó töltetekkel. 72
