Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - III. „Magyar gyerek vagyok, elbírom a nehéz harcot!”
melyek már oszlásnak indultak. Az emberek rosszul lettek, nem tudtak utána enni, de legfőképp azért szűntettem meg szándékosan a trágyahordást, mert az élelmiszerszállítás Kurszkból minden fogatot lekötött, és pihenő után azonnal menni kellett újabb szállítmányért... Eddig jutottam, mert amint meghallotta, hogy szándékosan, nem törődve az indokaim jogosságával, rám rontott, és ordítva mondta a magáét:- Szándékosan, a parancsom ellenére, annak megszegésével. Az egész zászlóalj körlete olyan, mint a disznóól. Leváltatom, kiteszem az első vonalba. Amíg kényelmes beosztásában van, elmerül az orosz piszokban, ahelyett, hogy példát mutatna, hogy kell az oroszoknak is helyesen élni. Az ezred vonatparancsnoknak megparancsolom, hogy szigorúan ellenőrizze, történik-e változás a vonatkörletben és naponta tegyen róla jelentést. Elmehetnek! Ezzel az igazságtalan ledorongolással valósággal elkábított. Ereztem, hogy nem lett volna jogcíme erre, ha a valóságos helyzetet veszi alapul. Amint kifelé jöttünk, majdnem nekimentem a padlást feltámasztó oszlopnak, annyira nem voltam ura magamnak. Egész úton nem tudtam megnyugodni. Egy szót nem szóltam Ikonárhoz sem. Láttam, nem tudja mire vélni ezt a helyzetet. Amint hazaérünk, jelentik, hogy alezredes úr parancsát hozta egy lovas hírvivő: Amint megérkezem, azonnal menjek hozzá. No, még csak ez hiányzott. Most meg a folytatása következik. Le se ültem, hanem sebes vágtában mentem sorsom elé. Amint az Internacionált Dudo- rovkától elválasztó völgyön átmentünk - már alkonyodott, mivel a kihallgatás után még Melehino И-be is el kellett mennem az ezred vonatparancsnokhoz - érzem, hogy drót vágódik a nyakamhoz. Reflexszerűen hanyatt dűlök, kiakad, és csak arra van időm, hogy kiáltsak: „Vigyázz, drót!" Ikonár így elkerülte velem együtt, hogy a tüzérek alacsonyra kihúzott távbeszélő vezetéke el nem vágta a nyakunkat. Ennyi baj egy napra, mégiscsak sok. De mi jön még ezután?! A zászlóaljirodára belépve, jelentkeztem. Alezredes úr látva feldúlt állapotomat, nem szembe, hanem oldalt ülve - mint a gyóntató pap [...] -, így szólt:- No, mondd el, mi volt. Ami után mindent őszintén elmondtam, legnagyobb meglepetésemre így szólalt meg:- Mondtam én mindig, bolond ez az ember! Ezeket nekem szánta, de nekem nem merte elmondani; titeket, az orvost, anyagi tisztet és téged állított céltáblának. Nyugodj meg, nem lesz semmi bajod. Egy kocsit meg állítsál a trágyakihordásra, neki csak az legyen a dolga. Ha megnézi, lássa, hogy készül, amit elrendelt. Tehozzád nyilván elmegy, hozzám úgyse jön többet. Az állásokat úgyse nézte meg még egyszer sem. Valóban így volt. Saját magam láttam, amint egy alkalommal befordult az állások felé vezető útra, de a Lomniczy-üteg abban a pillanatban lőtt egyet, és azon61
