Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - II. „Elviszik a szegényeket idegen országba…”
Május 7-ről 8-ra átvezető éjjel értünk a brjanszki erdő mellé. Előzőleg az újságok sokat foglalkoztak a brjanszki partizánokkal, azok vasútrobbantó tevékenységükkel. Egész éjjel ezen az erdőszélen futott a vonat, és ma is látom magamat, másokat, amint mellénk kitett töltött pisztollyal ültünk a kocsiban. Magunk is úgy éreztük, hogy nevetséges ez az elővigyázatosság és készenlét, hiszen egy adott esetben mit ér ez a fegyver, de mégis csillapítólag hatott. Másnap délelőtt megérkeztünk Orelba. Elképesztő volt a látvány, ahogy a várost megláttuk, illetve amit a városból láttunk. A meglepő az volt, hogy a romvárosból kizárólag csak a kémények meredeztek sértetlenül, és ez volt a jellemző az összes, utunkba került városra. Úgy emlékszem, Őreiben láttam, de nem vagyok teljesen meggyőződve visz- szaemlékezésem helyességéről, lehet, hogy Gomelben, amit most meg akarok említeni. Az állomáson, amíg állt a vonatunk, körülnéztem, és egy mellettünk lévő vágányon, olasz személykocsikból összeállított szerelvény vesztegelt, erős német őrizet mellett. Kíváncsian arra menve egy szokatlan és döbbenetes látványban volt részem: A kocsik zsúfolásig megtömve személyekkel: idősek, fiatalok, gyerekek, nők vegyesen, a hőségtől és vízhiánytól nyitott szájjal pihegtek. A kocsik lezárva, csak az ablakok lehúzása volt megengedve. Közben egy kis szemerkélő eső esett, és az asszonyok az ablakon kitartott kulacspohárba igyekeztek ebből a vékony esőből pár cseppet felfogni, hogy kínlódó gyerekeiknek, vagy öregeiknek enyhülést nyújtsanak. Most találtam szembe magam először ezzel a kegyetlen valósággal. Később még sokszor, de talán ez volt a legszörnyűbb. [...] Gyorsan visszamentem e látvány lehangoló hatására kocsinkba, ahol egy másik, ugyancsak elgondolkoztató élményben lett részem. Utánam rögtön felszállt egy német katona, hajókoffer nagyságú hátizsákjával, és engedélyt kér alezredes úrtól, hogy Kurszkig velünk utazhasson. Szabadságról jön vissza. Amint letette terhét, rögtön beszédbe kezdett. Mivel alezredes úr tökéletesen beszélt németül, nem maradt kétségünk az iránt, hogy pontosan megértettük, amit a német katona mondott. Beszélt az otthoni állapotokról, a frontok helyzetéről, majd óriási megdöbbenésünkre azzal fejezte be szavait: „Ha Hitler nem fejezi be sürgősen a háborút, majd akkor a hátország befejezi!" Egymásra néztünk megkövültén. Hát így állunk? Ők a „fővállalkozók", és így vélekednek, akkor mi most gyanútlanul miért jövünk ki? Egy biztos, hogy nem volt a leglelkesítőbb nyilatkozat. Rávilágított a német hadseregen belül, egyelőre titkoltan élő hangulatra, amit mi nem is gondoltunk. Ugyanilyen jelnek számított az a jelenet is, amikor minket meglátva, a németek örömükben a földet csókolgatták; gondolom, azért, hogy nem lesznek egyedül, vagy talán azt remélték, hogy a mi kivonulásunk az ő leváltásukat eredményezi. Később magunk is tapasztaltuk, hogy ilyen tévedésnek ki van téve a katona... 41
