Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
adattal, a különbséget, éppen a nyolc egységcsomagot leadták hozzájuk. Meg is kaptuk, de már nem tudtunk neki örülni, hiszen már alig pihegtünk. Az utálat befészkelte magát népük „egyszerű fiai" iránt a szívembe, akik képesek voltak részvétlenül végignézni, hogy majdnem éhen haltunk... [...] Volkoviszk egy csodálatos hely volt. Hatalmas, ritka fák alatt helyezkedett el ez a tökéletes intézmény. Szétszedhető, úgynevezett finn házak, persze a méretek óriásiak. Az az apparátus, mely itt vigyázott a hátország egészségére, sejtetni engedte az első percben is, hogy igazat kell adni Hitler azon kijelentésének: Ezen a záróvonalon nem jut át egyetlen tetű sem. Ahol egyszer valaki volt ebben a „városban", oda többet nem léphetett. Tökéletes fertőtlenítésen estünk át. Amikor visszakaptam a csizmámat, még a lábujjamat sem tudtam beletenni a szárába, nemhogy felhúzni tudtam volna. Annyira megdagadt a lábam. Igaz, több mint két hete nem volt le a lábamról, és az a sok állás, menet, nélkülözés... Ezekben a napokban adtam fel utolsó tábori lapomat valahol egy német tábori postára. Ezen megírtam sebesülésemet, és azt, hogy útban vagyok. Reménytelennek láttam, hogy haza is ér, de rengeteg irányító bélyegzővel mégiscsak megkapták az otthoniak.296 Egy éjszakát töltöttünk kényelmes és tiszta ágyban ebben a táborban. Az éjszakát majdnem teljesen azzal töltöttük, hogy a konyha ételkiadó ablaka előtt körbejártunk. Minden kör megtétele alatt megettünk egy tál német zupát. Másnap kivonultunk egy kapuhoz, melyre ez volt kiírva: „Richtung Heimat!"297 Ezen kilépve indultunk hazafelé. [...] Óriási utazás után értem a magyar határra, Hegyeshalomba. Az öröm, ami az embert mindig eltölti, ha magyar földre ér, most igen hamar keserűséggé változott. [...] Hegyeshalomban a szerelvény minden egyes kocsijába felszállt két csendőr, és az ajtókat lezárták. Ekkor már tiszti kocsiban utaztam, és az összes tiszt felháborodva tiltakozott ez ellen a minősíthetetlen eljárás ellen.- Mi, akik egy évet töltöttünk a fronton, annak minden szenvedésével megismerkedtünk, ezt érdemeljük a mi hazánktól? Minek tekintenek bennünket idehaza, megbízhatatlanoknak, vagy fegyenceknek? - hangzott a felháborodás hangja. A csendőrök nem okai, őket erre parancs kötelezi. De ki az, akitől ez ered? Elvileg nem állhatott volna meg a vonat egész Budapestig, de Győr állomásán mégis pár percre megálltunk. Egy győri tiszt is volt a vonaton, és a vasutasok Hegyeshalomból megtelefonálták, hogy megérkezett, és pár percre megállnak. Kinn is volt a boldog család. Ez a szép gesztus enyhítette vagy fokozta elkeseredésünket, már nem tudom. Egy biztos, olyan új világ szele ütött meg valamennyiünket, ami tőlünk idegen volt, és számunkra érthetetlen. Idő kellett, hogy megértsük. Én egy 296 Lásd Kemendy 1943. február 3-ai tábori postai levelezőlapját, a Függelék 13. sz. dokumentumát! (HL Tgy. 4096. Kemendy Géza: Harctéri emlékeim 1942-1943.191. sz. melléklet.) 297 Irány haza! 198
