Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
(Tanulmányozva mostanában az akkori idők okiratait, tudtam meg, hogy ekkor már kiadott felső rendelkezés alapján a németek a magyarokat hadifogolyként kellett, hogy kezeljék! Egyáltalán nem csodálkozom most már, hogy egyik kegyetlenség a másik után nyilvánult meg velünk szemben. De akkor még nem ismertük a körülményeket. Azt hittük, tényleg szövetségesek vagyunk.) Már sötét volt, mikor felderítő útra indultunk, hogyan tudnánk eljutni Kurszkba. Álltak vonatok az állomáson, és mindegyiknek Kurszk felé nézett a mozdonya. Az egyiknek személykocsijai voltak. Benyitok, az elsőben minden pádon egy-egy német fekszik. Kérem, hogy nyolcad magamat engedjék, hogy a padok között megálljunk. Álmosan felnéz az egyik, és a rájuk jellemző nyers hangon csak ennyit mond:- Marsch hinaus!294 Ezt a német kifejezést nagyon sok magyar katona megtanulta ezekben az időkben. Ugyanezeket tapasztaltuk minden szerelvényen való próbálkozásunk alkalmával. Olyan elkeseredés lett úrrá rajtam, hogy a következő átokra fakadtam ott az állomáson:- Dögöljetek meg, kutyák! Verjen meg az Isten benneteket! Veszítsétek el a háborút! A sikertelen próbálkozások közben eljárt az idő, sötét este lett. A sötétséget kihasználva egy tehervonat utolsó kocsiját szemeltük ki. Felmásztunk nagy keservesen. Amikor beléptem a kocsiba, először hangos krucifixozást295 hallottunk, ami abból adódott, hogy nyilván ráléptem egy ott fekvő németre. A másik meglepetés az volt, hogy a vállamra vetett pokrócom nem volt meg, amikor le akartam ülni a sziklanagyságú széndarabokra. Mert szenet szállító vagon volt. Körültapogattam, és a kezem megakadt egy papír hálózsákon. Magam alá húztam, így a jéghideg szén elviselhetőbbé vált. Utána valaki, egy másik német meg ezt kereste. Nem tudjátok elképzelni, milyen hideg volt ezen a nyitott kocsin. A szerelvény utolsó kocsijaként, a levegő áramlása kegyetlen erősségű széllé fokozódott. Alattunk a jéghideg szén, és ezen az éjszakán a hőmérő -45 fokot mutatott. Én meg legényesen, zubbonyban... Nem jó rá visszagondolni. Ehhez jött még, hogy sem egy falat élelem, sem egy cigaretta! [...] hát hova lett az 5 kg vaj? Csak nem ettük meg tegnap? [...] bizony nem ettük meg. Hanem, amikor a repülőtámadásból felocsúdtunk, már messze futott a mezőben orosz fuvarosunk, és jól láttuk, hogy hóna alatt a faláda, benne az egyetlen élelmünk, amit elvitt a fuvar fejében. Az éjszakát ezen a vagonon töltöttük, egy ideig az állomáson állva és folyton rettegve, vajon nem vesznek-e észre bennünket, mert akkor leszállítanak; majd elindult a vonat, és reggelig majdnem megfagytunk. Amint kivilágosodott, zárt kocsi után néztünk. Találtunk egy üres, tetős kocsit. Nem volt benne senki. De egyetlen ablaka sem volt, mind kitörött. Olyan huzat volt benne, amilyen még a nyitott 294 Kifelé, ki innen! 295 Német káromkodást. 195
