Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)

búcsút hosszú időn át volt lakásomnak, és letörve gondoltam arra, nem így gondoltam a búcsúzást... Vajon igaza lesz-e Nyurka december végi jóslatának...? Bánatos szívvel gondoltam mindazokra, akik még ott maradtak. Mi lesz az ő sorsuk? Az utolsó kép, mely elém tárult Gremjacsjéban, szörnyű vízióként jelent meg a gépkocsi ponyvája alatt: Ahogy a gazdasági hivatalnál vártam Jancsira, már attól pár száz méterre folyt a legádázabb harc. Nagy tömegben az oroszok Rudkino felől folyton érkeztek, és olyan tömörülés volt, hogy meg sem lehetett volna őket számlálni. De a mieink tartották magukat. Sőt, nagyon jól, mert attól fogva semmi térnyerése az ellenségnek nem volt. Borzalmas látvány volt, amikor az iszonytató tömegbe a tüzérek közvetlen közelről úgy lőttek bele a le sem állított ágyúval, hogy csak a lehajtott cső nyílásán át céloztak, és repeszgránáttal lőttek a sűrűjébe. Hogy ezt a hatalmas orosz tömeget nemcsak az azóta hangoztatott lelkesedés, hanem valami más is hajtotta, az biztos. Szinte kábult ember benyomását keltették, és se nem fedezték magukat a biztos lövések elől, sem az nem hatott rájuk, hogy mellőlük egész utcákat vágott ki az ágyú robbanó lövedéke. Érzéketlenül csak jöttek, jöttek... Már csak a mi zászlóaljunk áll a Don partján, sem délen, sem északon nincsen sem egy magyar, sem egy német katona. Mi lesz a zászlóaljjal, hogyan tudnak innen leválni...? Úgy éreztem magam, mintha úgy hagytam volna cserben őket.- Mi vár ezután rájuk és rám?

Ilyen, és ehhez hasonló mardosó gondolatok emésztettek, amikor Kasztorno- jéba értünk. Itt már egy lélek sem volt, nem pedig működő kórház, ahol letehettek volna bennünket. Valaki mégis egy állomásra irányította a gépkocsikat. Ez az út, mely viszonylag nem volt hosszú, de annál több veszéllyel járt. Az út Kurszkba vezetett. Nagyszerűen kitisztított, széles út volt. Két oldalán házmagasságú hófalakkal. Az úton ennek ellenére csak a gyalogos sebességével tudtak haladni a kocsik. Ugyanis az út faltól falig tele volt hátrafelé vonuló csapatokkal. Előzni nem lehetett. Mindenkinek egyformán sürgős volt az útja. Senki nem engedett... Ebben a lépegető ütemben haladva, egyszer csak irtózatos erővel hallatszott be a ponyvák alá a fölöttünk alacsonyan szálló orosz repülőgépek robaja, majd a ledobott bombák robbanása, a géppuskák véget nem érő kelepelése. Ebbe a sűrű embertömegbe célozni sem kellett. A ponyva alól ki sem láttunk, leszállni sem lehetett, és ezért az ember úgy érezte, hogy így még soha nem voltunk kiszolgáltatva. Többször ránk repültek, és ilyenkor érdekes megfigyelést tettem: amint közeledett felénk, vagy éppen fölöttünk zúgott el a gép, minden ember, aki a kocsin ült, egyedüli védekezésként, lehunyta a szemét. Idegőrlő pillanatok voltak ezek, de szerencsénkre, csodával határos módon, senki sem sérült meg. Amikor már idegileg mindenkit kikészítettek, egy német elővette harmonikáját, és kezdte játszani a közismert német dalt: „Kívül a kaszárnyán, kinn a kapunál..." Erre olyan nyugalom szállt mindenkire, hogy szinte meg lehetett fogni! Kíváncsiságból ki188