Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - V. Fél esztendő „A világ leghosszabb falujában”. Sztaro Nyikolszkoje, 1942.VII.12-étől 1943.I.13-ig

sével, az oroszok visszafutottak eredeti állásukba, és pusztító tűzzel fogadták a rohamszázadot. 20-25 százalékos vesztesége lett a századnak. Kékedy főhadnagy egyik szemét is kilőtték. Tehát ez a hídfő megmaradt az oroszoknak a további ideig is. Mindig az öröm és a szomorúság jár együtt. Újévre is osztottak szeretetcsomagot. Most minden ember egy üveg pezsgőt kapott. Nálunk továbbra is nyugalom honolt, csak a vállalkozások nem szünetel­tek. Fontos volt, hogy tájékozott legyen a zászlóalj a túlsó parti állapotokról, mert mindinkább jöttek a hírek Uriv felől, hogy az oroszok egész éjszaka készülőd­nek: hidat vernek. Mivel nappal semmi jelét nem tudták felfedezni, maradt az a mondás:- Tudod, mi az a kopácsolás, ami éjszaka hallatszik? - kérdezi az egyik ma­gyar baka a másikat.- ???- Most verik ki Sztálin fejéből a győzelem gondolatát! - feleli a másik. A németek mind erőteljesebb esti ágyúzást végeznek Voronyezs környékén. Méghozzá a jellegzetes hármas robbanások kísérik. Megszólal az egyik magyar katona:- Hallod, már megent ugat a Hitler kutyája! - Jó megfigyelés volt, mert való­ban ugató hangot adott. Ezek voltak az oxigén elvonó lövedékek becsapódásai.281 Egy szép, hideg napon eztán elrendelték a gázriadót. Egész nap éles gázálarc­ban kellett járni, bárhova is ment az ember. A lovakra is fel kellett rakni a szükség gázálarcot: az abrakos tarisznyába helyezett beitatott széna volt a szűrő! Rettentő kínos volt, de nem lehetett lerakni. Mi ez? Csak gyakorlat? Mint mindennek, en­nek is megjött az azértja. Hamarosan beszélték, hogy az előbb említett lövedék miatt felszólították az oroszok a németeket: ha abba nem hagyják ezen lövedék alkalmazását, ők gázzal felelnek. Hát ez volt az oka. Nem hallottuk többet a Hit- ler-kutya hangját. Megértük a fronton, annyiféle jóslatokkal ellentétben, az 1943. esztendőt. Most már, a velünk való tervek tudatában nem jelentett különösebb csalódást. Mivel január 13-ban határozták meg a végleges hazamenetelünk napját, természetes­nek tűnt, hogy meg kellett érnünk a januárt, hogy ezen a napon boldogan búcsút intsünk a sok szenvedések földjének. Teljesen a készületek lázában éltünk. A zász­lóalj előreküldte a hónap első napjaiban a postakezelő altisztet, Kátai szakasz­vezetőt Kurszkba, hogy a postát már ott gyűjtse, ne a Donhoz szállítsák. Ugyan­csak embereket küldtek a szabadságról visszaérkezők felfogására is. Velük majd Kurszkban találkozunk. Miért tennék meg az utat, hogy utána meg visszautazza­nak velünk? Hát persze, hogy ez volt az ésszerű! Ezek az intézkedések viszont rancsnokaként a Kárpátok előterében ismét frontszolgálatot teljesített. Október 8-án ismét megsebe­sült, s egészen a háború végéig ápolásra szorult. HIM KI Kékedy Tibor 48218. sz. ti. ogy. 281 Lásd a 163. sz. jegyzetet! 169

Next

/
Oldalképek
Tartalom