Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - V. Fél esztendő „A világ leghosszabb falujában”. Sztaro Nyikolszkoje, 1942.VII.12-étől 1943.I.13-ig

közben - magam is ott voltam - megáll köztünk egy kis alacsony, vékonydongá- jú orosz férfi, tőlünk idősebb, a szörnyű hőség ellenére birkabőr bundában. Mikor az emberek észreveszik a szokatlan öltözéket, valamelyik megszólal, persze magyarul:- Hát, te ruszki, nem fázol?- Tudja rosseb - válaszolt ő magyarul, méghozzá tökéletes zalai tájszólással, akárcsak mi.

Megmondanom sem kell, mekkora elképedés lett erre, mindenki figyelme felé fordult, és kezdődött a faggatás:- Magyar vagy? Hol tanultál ilyen jól magyarul? Stb.

Stefánnak hívták, természetesen ettől a perctől kezdve Ruszki Pistaként lett elkönyvelve.- Hová lett a nyári viseleted - kérdezték tovább, mert embereinknek ez volt a legfeltűnőbb, hogy téli öltözékben parádézott új barátunk. Mert tényleg az lett.- Elvitte Sztálin, a rosseb egye meg! - volt a válasza. Majd rátért annak megmagyarázására, honnan tud magyarul. Szüksége is volt az őszinteségére, mert könnyen kém hírébe került volna, és az sok súlyos következménnyel járhatott volna.- Az I. világháború alatt magyar hadifogságba került, és kiadták dolgozni, mint társait. О Zala megyébe, Csömödér-Pákára került Horváth János, jómódú gazdához, és ott volt 4,5 évig!

Az akkori körülményekre csodálatos pontossággal emlékezett:- A gazdának, Horváth Jánosnak 3 fia volt. Nevüket is tudta, de azt is elárulta, hogy a legkisebb volt a kedvence, a Vince.- Szép gazdasága volt. Egy pár ló, egy pár ökör, 5 tehén és megfelelő számú növendék. Reggel 4 órakor keltünk, kezdtük az etetést és a pucolást, trágyázást, és két vetet után (így!), az itatás előtt bementünk, mert akkor volt a „kisreggeli". Ez abból állt, hogy a gazda pálinkát adott és kenyeret haraptunk rá. Olyan tökéletesen idézte ezeket a szokásos szertartásokat, hogy azt hittük, otthon vagyunk.- A kisreggeli után itattunk, majd újra adtunk egy vetetet, és akkor a gazda felesége kijött fejni, mi meg rendbetettük az istállót. Ezután mosakodtunk, majd reggeliztünk. Jó koszt volt, és én a gazdáékkal étkeztem, mint aki a családhoz tartozik. Ezután mentünk a kinti munkára.- Nincs-e valaki abból a faluból? - kérdezte. Sajnos nem volt, aki tudott volna Horváthékról újabbat mondani.

Pista nagyon a szívünkhöz nőtt. Azonnal kivetkőztettük téli ruhájából, felöltöztettük, egy ruszki lovat is adtunk neki, melyet nem akart elfogadni, érthető okokból, és nem is volt hozzá szerencséje, mert a németek pár nap múlva elvitték tőle. Pista sajnálta is, megnyugvással is eltöltötte. Elláttuk sóval, liszttel, gyufával, dohányáruval, egyszóval minden szükségessel, amiket általában nélkülöztek.

99