Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)

Tanulmányok és források Zala megye történetéből - Foki Ibolya: Nagykanizsa társadalmi-politikai életének fő vonásai a XVIII. századtól a XIX. század közepéig

uradalmán kívül a környéken több, olyan nagy kiterjedésű uradalom volt található,13 amely jelentős allodiális és majorsági gazdálkodást folytatott. Az áru ezekből szintén a kanizsai piacra áramlott. Mivel a város Somogy határán feküdt, számos ottani település már a XVIII. században Kanizsát tekintette fő piachelyének.14 A XIX. század első felében ez a hatás erősödött. A város tiszta vonzáskörzetének nagyobbik részét nem zalai, hanem somogyi települések alkották, ez utóbbiak között számos mezőváros is akadt. A szomszéd megyéből főként a gabonafelesleg érkezett Kanizsára. A piaci körzet bővítését, a kereskedelmi pozíciók megszilárdítását nem utolsósorban más jelentősebb központok távol esése is elősegítette.15

Mivel a földesurak mindegyike az őt megillető járandóságokat inkább készpénzben követelte, a város lakói - lett légyen bármilyen foglalkozásuk - igyekeztek pénzbeli jövedelemre szert tenni. Mindez közrejátszott abban, hogy az iparosok jó része nemcsak a szakmáját űzte, hanem kereskedelmi tevékenységet is folytatott. Nem volt ritka látvány a szekerekkel vagy éppen batyuval a hátán házaló iparos, aki a város piacán kívül a környező településeket is meglátogatta termékeivel.16

A vár töröktől való visszavételekor az élet újbóli megindulásához, a település újjáépítéséhez szükséges alapvető mesterségek képviselői már jelen voltak a városban. A XVIII. század elejétől pedig a város lakosságának már számszerűen is jelentős hányadát tették ki a kézművesek. 1750-ben Nagy- és Kiskanizsa 2800 fő körüli népességében 85 kézművest, 1770-ben a 3711 főnyi népességben 205 kézművest (köztük 13 zsidót) írtak össze. Mesterségüket többnyire nem főfoglalkozásként, hanem csak az év egy részében űzték, mellette gazdálkodást folytattak. Sok volt közöttük a bevándorló, akik az osztrák, német, horvát és más délvidéki területekről jöttek. Ekkor még elsősorban olyan mesteremberek telepedtek meg, akik alapvető létszükségleti cikkek előállításával foglalkoztak. Az 1828-as összeírásig létszámuk (204, ebből 10 zsidó) lényegében nem változott, más források ugyanakkor az adatfelvétel pontatlanságára és ennél sokkal nagyobb számú iparos jelenlétére utalnak. A ruhaipar képviselői (csizmadia, szűcs, szabó, szalagszövő, gombkötő, varga, takács stb.) szinte egész végig meghatározó helyet foglalnak el az egyes iparágak között. Az 1828-as összeírásban rajtuk kívül a fazekasok száma is eléggé magas, emellett a mézeskalácsostól és fésűkészítőtől kezdve a szappanfőzőig, valamint az üvegesig számos más iparág mesterembere is meg13 Az Inkeyek pallini és iharosberényi uradalma, a Batthyányak, majd később a Zichyek vrászlói, a Szapáryak letenyei uradalma, a Széchényiek zalai uradalmai, a Festeticsek szentmiklósi, csurgói nagybirtoka.

» Kaposi 2006/B 246., 249., 254. p.

15 Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a 19. század első felében. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok. Szerk. Kapiller Imre. Zalaegerszeg, 1993. (Zalai Gyűjtemény 34.) (Bácskai 1993.) 223., 225-226. p.

16Kaposi 2006/B 254., 257. p.

163