Végvárból megyeszékhely. Tanulmányok Zalaegerszeg történetéből - Zalai gyűjtemény 61. (Zalaegerszeg, 2006)

Paksy Zoltán: Kisvárosi elit Zalaegerszeg város virilisei 1873-1939

- bár megtehette volna - 1871-ben nem folyamodott a városi státusz elnyeréséért, sőt az 1885-ben kapott városi rang megszerzésének is voltak helyi ellenzői.5 A környező vidék paraszti népességének - különösen a gazdaságilag rendkívül elmaradott Göcsej vidékének - egzisztenciális helyzete azonban hosszabb távon egyre gyengülő vásárlóerőt jelentett, és a kisipari termelés stagnálásához, majd hanyatlásához vezetett. A hagyományos céhes ipar felbomlása után - a bevándorolt falusi iparosok számával is növelt - helyi iparosok szolgáltatásaikat nem tudták bővíteni, nem alakultak át tőkés vállalkozásokká, nem fogtak nagyüzemi termelésbe.6 A századfordulón a városban így igen nagyszámú, de tőkeszegény, kisipari keretek között dolgozó iparos élt. Az urbanizációs fejlődés megrekedése különösen feltűnővé válik akkor, ha összehasonlítjuk két szomszédos - egyaránt kb. 50 km-re fekvő - város, Nagykanizsa és Szombathely helyzetével. Az 1930-as években mindkét város lélekszáma meghaladta már a 30 ezres számot, településeik jelentős gyáriparral rendelkeztek, benne több száz munkást alkalmazó specializált üzemekkel. Zalaegerszeg népességének bármilyen ipari fejlődés nélkül lejátszódó jelentős gyarapodása alátámasztja azokat a vélekedéseket, amelyek szerint a dualizmus korában zajlott demográfiai növekedés és ipari fejlődés nem feltétlenül kapcsolódott össze.7

Zalaegerszeg kis mezővárosi jellegéből azonban nem következett a földműves népesség túlsúlya. Lakosságában két foglalkozás dominált, a kisiparos és a tisztviselő.8 1900-ban csupán a kereső népesség 15 százaléka élt a mezőgazdaságból, melynek aránya a következő évtizedekben tovább csökkent, és 1941-ben már csak 12 százalékot tett ki. Ezzel szemben az iparból élők részaránya 1900-ban 32 százalék volt, a tisztviselőké és értelmiségieké pedig együttesen 11 százalék. Utóbbiak magasabb arányát a város vármegyei székhely funkciója határozta meg. Ezzel szemben a gyáripar teljesen hiányzott, a városban egyetlen nagyobb gyár vagy üzem sem települt meg. A város jelentősebb termelő egysége három téglagyára volt, ahol 20-40 munkás állt alkalmazásban, valamint a Schütz-féle kékfestő üzem, ahol fénykorában, a századforduló után 40-50 fő dolgozott. Ezek mellett egyetlen nagyobb foglalkoztató üzem működött, Faragó Béla magpergető üzeme, ahol növényi magvak, elsősorban fák (például fenyőtobozok) magvainak kigyűjtésével, szaporításával és facsemete kereskedelemmel foglalkoztak.9 Ebben az üzemben

5 Lásd Foki Ibolya e kötetben megjelenő tanulmányát.

6 Béres Katalin: Zalaegerszegi kisiparosok a századfordulón. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. (Szerk. Degré Alajos - Halász Imre) Zalaegerszeg, 1985. (Zalai Gyűjtemény 21.) 122-124. p.

7Gyáni Gábor: Az ipari vállalkozás szerepe a dunántúli városfejlődésben. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. (Szerk. V. Fodor Zsuzsa) Veszprém, 1995. 8-9. p.

8 Simonffy Emil: Bevezetés. In: Zalaegerszeg. Dokumentumok a város történetéből. (Szerk. Gyimesi Endre) Zalaegerszeg, 1985. 31. p.

9 Zalai életrajzi kislexikon. 3. bővített kiadás. Zalaegerszeg, 2005. 86. p.

171