Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon - Zalai gyűjtemény 55. (Zalaegerszeg, 2002)
VI. A mezővárosok és az úrbériség megszüntetése
tározatban, mert az 1811. évi szerződés szerint az uradalom ott legeltethetett, ahol a városi marhacsorda járt; tehát ahonnan a városi marhacsordát letiltották, onnan az urasági birkákat is eldltották. Az uradalom nem nézte tétlenül jogainak csorbítását. Valószínűleg ő sem gondolt arra, hogy a városiakkal közös legeltetési szolgalmát fenntartsa, de az elkülönítési tárgyalásokra nem akart kedveződen helyzetbe kerülni. Ezzel magyarázható, hogy 1851- ben egy sor pert indított a szabadhegyi irtásbirtokosok ellen „foglalás miatti visz- szahelyeztetés érdemében”. Panaszt tett a szőlőtelepítés miatt, a szőlővé alakítandó szántóföldek határain létesített árkok miatt, mert ezzel akadályozták az uradalom szabad legeltetését, elzárták az uradalom által használt csapást. Kifogásolta, hogy a földesúr engedélye nélkül szőlőt telepítettek (1851-ben!), és hogy a városiak kocsmálta- tási jogukat fél évre ki akarják terjeszteni. Az uradalom megkísérelte embereivel az árkot betemettetni, de az irtásföldi birtokosok az uradalom embereit kapáiktól megfosztották és elűzték, sőt az uradalmat mezei rendőrségi perbe is vonták. Az uradalom kérte tehát a kanizsai járásbíróságot, hogy tiltsa el az irtásbirtokosokat a szőlőtelepítéstől, és kötelezze őket az árok betemetésére.92 A perbeli vita az 1811. évi szerződés értelmezése körül forgott. Az alperes irtásbirtokosok fő érve az volt, hogy az uradalom csak ott bírt legeltetési joggal, ahol a városi csorda legelt, ezt a területet pedig a gyakorlat szerint a városi hatóság jelölte ki az uradalom beleszólása nélkül. Tehát az uradalomnak bizonyítania kellett volna, hogy a szabadhegyi irtásföldeken a városi csorda valaha is legelt, és az urasági birkákat ennek ellenére nem engedték erre a területre. Az irtásbirtokosok arra hivatkoztak, hogy a szerződés értelmében földjét mindenki szabad tetszése szerint használhatja, ez a kifejezés a szőlőtelepítés jogát is magában foglalja. Tagadták, hogy ez a terület valaha is majorsági föld lett volna, állításuk szerint ezek a földek a rendes városi census alá tartozó földek, csak a nevük irtás, de jogilag nem „irtás jellegűek”. A járásbíróság az irtásbirtokosok javára döntött, a fel- lebbvitel során mind a soproni kerületi főtörvényszék, mind a bécsi Legfőbb Úrbéri Törvényszék az uradalom javára változtatta meg az elsőfokú ítéletet. A per 1856 nyarán záródott le. Valószínűnek látszik, hogy ekkor már folytak az alkudozások a város és az uradalom között a legelő-elkülönítés létrehozásáról. 1857 februárjában a város kéri a zalaegerszegi úrbéri törvényszéket, hogy az egyezkedési tárgyalásra bírót küldjön ki. Bár az első tárgyalás nem vezetett eredményre, áprilisban létrejött az elkülönítési egyezség.93 A szerződés értelmében a legeltetési szolgalom kölcsönösen megszűnt, az uradalom a városi erdőkkel kapcsolatban is lemondott minden igényéről. A város átengedte az uradalomnak az úgynevezett „nyert” erdőt, mert az a kerekes-, péterfa- és bilkepusztai uradalmi erdők között terült el, cserébe a város a városiak földjei közé eső 40 holdnyi uradalmi szántóföldet és rétet kapta. A Principális-csatornát továbbra is a városnak kellett karbantartani. Az uradalmi alkalmazottakat a városiak közös legeltetéséből továbbra sem lehetett kizárni, és a homokbánya használata tekintetében 64