Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában - Zalai gyűjtemény 51. (Zalaegerszeg, 2001)
Forrásközlési szabályzatok. A forrás kiadásának textológiai problémái
dőpont alszámai is arab számmal szerepelnek az iraton és ez félreértésre adhat okot, ezeket arab számmal jelöltük. Az ún. tolihibákat, esetleges elírásokat megjegyzés nélkül kijavítottuk, erre nem túl gyakran került sor. A külön- és egybeírásnál, a kis- és nagybetűk használatánál a mai helyesírás szerint jártunk el. Az 1974-es szabályzat azoknál a mássalhangzóknál, amelynek írása megegyezik a mai ejtéssel, a maira történő átírást javasolja (pl. aggyuk = adjuk stb.). Mi nem eszerint jártunk el, mégpedig azért, mert a hangzáshűség szerinti átírás véleményünk szerint azt jelenti, hogy úgy hagyjuk a szövegben, ahogyan azt ejthették. Ellenérvként valóban fel lehet azt hozni, hogy ma sem ejtjük, írásmódja ellenére másképp, ami elfogadható, de a mai helyesírás nem hangzáshű, viszont a 18. században kidolgozott helyesírás nem volt. Az összes mássalhangzó estében meghagytuk a forrásban lévő alakot, pl. az adjuk szó adgyuk és aggyuk alakban is előfordul, ezek megtartását érdemesnek gondoltuk. Néhány szó esetében nem tudtuk eldönteni, hogy a dupla mássalhangzó valóban megjelenhetett-e a kiejtésben, mivel bizonytalanok voltunk, meghagytuk itt is a forrásban lévő alakot (pl. voltt stb.). Másik okunk erre az volt, hogy a Dunántúlon és ezért Zala megyében is a mássalhangzók egy részét a mai napig hosszan ejtik (kappál, szőllő, contractussok stb.) Három mássalhangzó estében tettünk kivételt: a g, d, t betűk után a h-hangot, mivel annak régen sem lehetett hangzásértéke, elhagytuk. A ts, a eh betűkapcsolatokat, ha cs-vel voltak egyenértékűek, mivel ezek ejtése nyilvánvalóan cs volt, átírtuk cs-re. Ugyanígy tettünk a ez esetében is, amelyet c-re írtunk át, pl.: kilenczed-kilenced stb. A magánhangzók esetében a modern átírás szabályainak megfelelően jártunk el, mégpedig azért, mert a legtöbb esetben a magánhangzókon csak paleográfiai ékezet volt, ami semmi esetre sem jelölhette a kiejtésnek megfelelő alakot. Ha az 1974-es szabályzatot alkalmaztuk volna, akkor a forrásban lévő alakot kellett volna meghagynunk. Úgy éreztük, hogy ez több szempontból hibás döntés lett volna. Egyrészt azért, mert nem is lehetett az ü, i, e-é, a-á betűknél biztosan megállapítani a hosszúságot, másrészt azért, mert azt tudjuk, — ez a mai napig így van — hogy a Dunántúlon, különösen Zala megyében a hosszú magánhangzókat röviden ejtették (hosszú-hosszú, víz-viz stb.). Ezért teljességgel el- képzelheteden, hogy azokat a szavakat viszont, amelyeket röviden ejtettek (ejtenek) és írtak (írnak) mindenütt, éppen azokat ejtették volna Zalában hosszan, mint ahogy az számtalan esetben előfordul a szövegben. Ezért, ha megtartottuk volna a szövegben lévő alakot, akkor a nyelvjárási sajátosságoknak sem tettünk volna eleget. Az oe és eö hangokat, mivel ezeket nem így ejtették ö-re, vagy ő-re cseréltük (pl. eőexcellentiája = őexcellentiája). Az oó-kat ó hangra írtuk át, pl. soó = só. Az i hangot, ha az egyértelműen j hangnak felelt meg, átírtuk. A rövidítéseket minden esetben feloldottuk, pl. M vagy Mlgs = méltóságos; FI = florenus, Ft = forint stb. A latin szavakat latinosán írtuk, csak az utána következő magyar ragokat írtuk a magyar nyelvtannak megfelelően, egyébként a latin szavak jelentős része helyesen is fordult elő a szövegben. A személy- és földrajzi neveket betűhűen írtuk le, változtatás nélkül. A helynévmutatóban 40
