„Javítva változtatni”. Deák Ferenc és Zala megye 1832. évi reformjavaslatai - Zalai gyűjtemény 49. (Zalaegerszeg, 2000)

Molnár András: Deák Ferenc és a rendszeres munkálatokra tett zalai észrevételek

ott, ahol a bíróság tökéletes meggyőződésének törvényes alapjához csa^ legkevesebb kétségek fémek is, a vétek maradjon inkább büntetlenül, mintsem hogy valamely, talán ártatlan polgárnak igazságtalan sérelem okoztassék, mert valóban el volna polgári köztársaságunk fő célja tévesztve, ha magok azon törvények, melyek az ártatlanság oltalmára vágynak alkotva, bármely esetben is az igazságtalan elnyomásnak hatalmas eszközévéfajulhatnának el. ”

Ugyancsak jellemző, és saját tapasztalatai nyomán felmerülő gondolatokat fejtett ki Deák, miközben ellenezte azt a javaslatot, hogy minden vétkest az a törvényhatóság ítéljen el, ahol az a vétket elkövette. A lakóhelyétől távol perbefogott gyanúsított még ártatlanságának bebizonyosodása esetén is tetemes kárt szenvedne a per költségei miatt, ezáltal igazságtalanul lenne büntetve, márpedig „törvény és természetes igazság szerint [...] a gyanú még nem bizonyosság, és senkit a gyanúnak terhe miatt valóságos bírói meg- marasztás előtt büntetni nem szabad”. Deák itt is kinyilvánította a Babits József rablógyilkos védőiratából ismert nézetét, amely szerint „minden vétkesnek megítélésében méltó figyelmet kíván annak sorsa, nevelése s élete folyása” — ezekről pedig Deák szerint annak a törvényhatóságnak lehetnek hiteles értesülései, ahol a gyanúsított lakik.

Más, reformpárti megyék állásfoglalásával szemben Deák Ferenc nem javasolta a halálbüntetés eltörlését, sőt — részben saját tapasztalatára támaszkodva — a csecsemőgyilkos anyák esetében éppen ő indítványozta a halálbüntetést. Véleménye szerint „minden véteknek nagyságát a cselekvőnek gonoszsága, és a megszegett kötelességek szentsége határozna meg”. Miután a gyilkos anya a legszentebb érzéseket, a „természet legszorosabb kötelét” hideg fejjel, megfontoltan zúzza szét, és gyermekének szeretet, ápolás és oltalom helyett elveszi az életét, a legsúlyosabb ítéletet érdemli: halált vagy 3 hónaptól 8 évig terjedő tömlöcöt. Deák a halálos ítéletek végrehajtásáról szólva sem a büntetés súlyosságát helytelenítette, csupán azt, hogy az ítéletet nyilvánosan hajtsák végre. Szerinte a nyilvános kivégzés ahelyett, hogy elrettentene a súlyos bűncselekményektől, inkább szánalmat, részvétet ébreszt a legelvetemültebb gonosztevő iránt is, akit az emberek haldokolni látnak. Mint írta, az „alkotó természet” olyan érzést kelt „a legvadabb embernek is szívében, hogy halállal küszködő embertársát [...] részvéttel nézi még akkor is, midőn az undok vétkeinek díjában az ártatlant oltalmazó törvények szava által szenvedi halálát”. Ugyanis „köztapasztalás bizonyítja, hogy a halálos ítélet végrehajtását szemlélő népcsoportnak nagy része sajnálkodva és könnyezve tér vissza, de nem a vétkes által meggyilkolt ártatlanokért, hanem a kivégzett vétkesekért folynak könnyei”. Ráadásul, ha a kivégzett elpalástolja halál- félelmét, és bátorságot mutat a hóhér előtt, akkor „bámulást fog gerjeszteni a durva sokaságnak, hőse lesz a köznép regéinek, és tárgya a pásztorok dalainak, mert fájdalom, [...] nagy részben a hajdan híres rablóknak véres tetteit, szerelmét és elszánt halálát énekli nálunk a durva csoport”, így a bűnöző nem hogy erkölcsi megvetésben részesülne, hanem még meg is dicsőül.

Deáknak e véleményét a zalai választmány többsége magáévá tette, csupán négyen: Skublics Károly, Nagy Antal, Farkas János táblabírák, valamint Csillagh Lajos főszolgabíró hangoztatták és jelentették be az észrevételeket tárgyaló megyei közgyűlésen

274