„Javítva változtatni”. Deák Ferenc és Zala megye 1832. évi reformjavaslatai - Zalai gyűjtemény 49. (Zalaegerszeg, 2000)
Zala vármegyének az országos kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei - IV. A törvénykezési tárgy (jogügyi munkálat)
lőtt törvényt módosítani, hogy az időmúlásnak just adó hatalma mind a világiaknak az egyházi javakra, mind pedig viszont fennmaradjon. Ami az elidősítés jussához kívántaié esztendők számát illeti, a Hármoskönyv első részének 78. cikkelye azt a kisebb királyi haszonvételekre és a királyi fiscusra nézve száz, az egyháziaknál negyven, a nemesi javaknál pedig harminckét esztendőkre határozza. Ami az elsőt illeti, a meghatározott száz esztendő tovább is megmaradhat, de azon kérdést, ha ugyan a királyi fiscusnak legyen-e hatalma az ország lakosainak javait elidősítés jussa mellett birtokában tartani, világos törvény által szükséges eldönteni. Tekéntetbe véve hazánk eddigi törvényeit, látható azokból, hogy a királyi fiscusnak örökösödési jussa csak a magvaszakadás és a felségbántás vagy hazaárulás eseteire vagyon szorítva, és ezen két eseten kívül (a királyi curia által a statutiorul291 hozott ítéletnek is hasonlatosságára) az ország lakosainak javait soha semmi szín alatt kezére nem veheti; de azonkívül is a királyi fiscusnak ebbéli jussáról semmi törvény nem emlékezik, holott az időmúlásnak esztendei minden más birtokosokra nézve világos cikkelyekben meg vágynak határozva, és valóban nincsen semmi ok, mely miatt a számos elsőségekkel bíró királyi fiscusnak hatalmát terjeszteni kellene, — az ez érdemben hozandó törvény által tehát az időmúlási jusnak jótéteménye a királyi fiscustól egyenesen megtagadtassék. A nemesi javak elidősítésére rendelt harminckét esztendő eránt nincsen semmi észrevétel, de már az csakugyan nem egyez meg a természetes igazsággal, hogy az egyházi rend a törvényeknek e részben is nagyobb jótéteményével éljen, s ellene a törvényes időmúlás csak 40 esztendő múlva teljék el. A keresztény hitnek hazánkban lett első elterjedésétől fogva csaknem az újabb időkig az egyházi rend úgyszólván egyedül maga volt a tudományoknak birtokában; ők voltak királyaink tanácsosai, ők voltak cancellariusok, a levelestárokban lévő országos oklevelek kezeiken voltak, sőt még a magánosok jussait tárgyozó irományok gondviselését is káptalanokra vagy szerzetesekre, egyszóval az egyházi rendre bízták törvényeink. Ok tudták hazai törvényeink tartalmát, mert nagy része azoknak az ő tolláikból folyt ki, leginkább hatalmokban állott tehát javaikra gondosan vigyázni, s a netalán elfoglalt egyházi vagyont az elidősítéstől ellenmondás vagy per mozdítás által megmenteni. Midőn a hazát fenyegető fegyveres ellenség veszélyt hozó közelítése minden magyar nemest fegyverre szólított, midőn a világi birtokos jószágát védelem nélkül, gyermekeit árván hagyva vérzett a harcban honja szabadságáért, akkor a káptalanok, szerzetesek és apátok, sőt püspökeinknek is nagy része klastromaiknak vagy váraiknak békés kebelében ültek, s az egyházi javakra gondosan vigyázhattak. A harcról hazatérő nemes, a gyakran írást nem tudó zászlósúr egyházi személyektől kértek tanácsot törvényes dolgokban is, tudhatták tehát ezek, de tudták is jussaik védelmének törvényes módjait, tudják ezen módokat most is, midőn századunk legvéresebb háborúi között 291 Iktatásról. 123
