Zala megye a XVIII-XIX. században két korabeli leírás alapján - Zalai gyűjtemény 46. (Zalaegerszeg, 1999)
T. Mérey Klára: Zala megye útjai és a mellettük fekvő települések a XVIII-XIX. század fordulóján - Bevezetés
BEVEZETES Zala megye hazánk különlegesen érdekes és figyelemreméltó része volt a XVIII— XIX. század fordulóján. Ha magunk elé tesszük Dél-Dunántúl térképét, ez a megye nemcsak viszonylagos nagyságával tűnik ki, hanem az erdőkkel és a sok irányban elágazó vizekkel is különös színfoltja az ország területének. Erre a megyére is rányomta bélyegét a történelem. Az a tény, hogy ez a terület sokáig „végvidék” volt, vagyis közvedenül határos volt az ozmán-török birodalommal: mozgó határokkal, nagyrészt idegen zsoldosokból álló őrséggel végváraiban, érthetővé teszi a táj „elva- dulását”, amelyről Bél Mátyás olyan megkapó képet festett az 1730-as években. S ez a kép később sem változott sokat, hiszen Szalós Mihály, a Zala Vízszabályozó Társulat igazgató mérnöke 1894-ben készített műszaki leírásában arról írt, hogy 1829 előtt a Zala folyó egész völgye a Kis-Balatontól a kehidai töltésig náddal, sással, éger- és kőrisfákkal benőtt mocsár volt. Csak pár sziget magaslott ki ebből, és a partok mentén 50-100 méter széles sávokon rét- és legelőgazdálkodás folyt. A berek egésze csak a téli fagyok alkalmával volt megközelíthető, a nád és fa elszállítására használható.1 A megye itt említett egyik legnagyobb folyójának, a Zala vízgyűjtőjének részletes feldolgozása már kisebb vízszabályozásokról ad hírt a XIX. század elején, 1806-1815 között,2 de ez sem cáfolja meg az előbb említett jelentés készítőjének azt az állítását, hogy a Zala nyílt folyása 30-50 méter között váltakozó szélességgel, sok helyen több ágra szakadva tekervényesen haladt, s néhol, különösen „a szalavári és az esztergályi határban nyílt folyását veszítve”, a folyó vize kilométeres szakaszon a láp alá bújt el. Árterét 8000-8500 holdra becsülték. S nem lehetett jobb a helyzet Zala megye egyéb területén sem, hiszen délen a Dráva folyása közismerten „romboló” volt, s nem volt szelídebb a megye többi folyója és egyéb vize sem, beleértve a széles mocsarakkal övezett Balatont, melynek nyugati és északi partja e megyéhez tartozott. A millennium idején a megyét jól ismerő és litterátori képességekkel is rendelkező Eötvös Károly írta erről a megyéről az áttekintést, az ismertető sorokat. Eles szemmel tekintette át tájait és különböztette meg az eltérő vidékeket. A Balatontól északra fekvő területet külön tárgyalta a Zalától Göcsejig és Letenyéig húzódó vidéktől, s végül Göcsejjel egybevontan tekintette át a Muraköz Zalához tartozó területét.3 Ez, a megyét tájegységekre bontó szemlélet a megye egyes területeinek eltérő jellegére is rámutat, s megkönnyíti a megye egészének áttekintését. Jelen értekezésünk alapját és gerincét egy olyan jelentés egy részlete képezi, amely 1810-1812 között készült s a megyén átvonuló utakkal és az azok mellett fekvő tele75
