A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Fónagy Zoltán: Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás

adottságokkal bíró fél — rendszerint a földesúr - mohóságának. (Ezek az évtizedek a gyapjúkonjunktúra korát jelentették, az „aranylábakon járó” földesúri juhnyájak el- özönlötték a legelőket.) Az erdőkben és nádasokban változatlanul hagyta a tervezet a volt jobbágyok fai- zási illetve nádlási jogát, de lehetővé tette, hogy bármelyik fél kívánságára elkülönít­senek a község számára egy akkora erdőrészt, illetve nádast, amelyik az eddig kapott tűzifa- és nádmennyiséget kiszolgáltatni képes. A faizás, illetve nádiás ellenértékének tekintett jobbágyi szolgálatokat (favágás, nádkéve-adózás), mint robot-jellegűeket, állami kármentesítés mellett eltöröltnek nyilvánította a törvényjavaslat. Egy-egy paragrafusból állt a kilencedik és tizedik fejezet. Az előbbi — mintegy a lehetséges félremagyarázásokat kizárandó - hatályon kívül helyezte a Hármaskönyv I. Rész 40. címét, amely a jobbágy kibecsültetésének eseteit szabályozta. Ez a parag­rafus valóban csak a „biztonság kedvéért” kerülhetett be a törvénytervezetbe, hiszen az úrbéres viszony megszűntével tulajdonképpen kiürült a „jobbágytelek” fogalma is. A tizedik fejezet annak a hatalmi vákuumnak a betöltéséről gondoskodott, ame­lyik a földesúri fennhatóság megszűnésével keletkezett. A földesúr eddig ugyanis komoly jogosítványokkal rendelkezett a falusi elöljárók választásánál: ő állított jelöl­teket, illetve ő hagyta jóvá a választást. A parasztközség Deák tervezete alapján nem nyert nagyobb önállóságot önkormányzatában: a külső befolyás tényét változatlanul hagyva a megyére (a járási szolgabíróra vagy egy megyei küldöttre) ruházta át. Az utolsó fejezet bizonyos értelemben „idegen test” a törvényjavaslatban: az ed­digi paragrafusok a volt földesurak és volt jobbágyaik közötti kapcsok felszámolását rendezték. Ez a rész viszont egy ezen a viszonyrendszeren kívül álló féllel: a haszon­bérlőkkel (nagybérlőkkel) foglalkozik. A jobbágyfelszabadítás őket is érzékenyen érintette. Az általuk bérelt birtokoknak ugyanis természetszerű „tartozékai” voltak a jobbágyok; robotjukkal, szolgáltatásaikkal számoltak a bérleti díj megállapításakor. Az úrbéri viszonyok megszüntetéséből eredő veszteségeik miatt a törvényalkotó jo­gosnak tartotta a bérleti díj leszállítását. A csökkentés mértékének meghatározását a két fél által választott három tagú bíróságra bízta a javaslat. Értékelve a törvényjavaslat egészét, elmondhatjuk, hogy az igyekezett választ adni minden kérdésre, ami a jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása során az előző hónapokban felszínre került. Meghatározta, mi tartozik „az úrbér és azt pótló szer­ződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok” körébe. Az „úrbéres föld” fo­galmát a lehető legszélesebben alkalmazva, az állami megváltás érvényét kiterjesz­tette az 1848-ban jobbágykézen lévő maradványföldekre és az irtások egy részére. Vezérelve volt a törvényalkotónak, hogy egyetlen társadalmi réteg se kerüljön rosz- szabb helyzetbe a jobbágyfelszabadítás után, mint addig volt. Ennek jegyében igye­kezett biztosítani az egyértelműen majorsági földön élők jogát az általuk bérelt föl­dekhez, szorgalmazta szerződéseik örökössé tételét. Évtizedekkel megelőzve az ag­rárius mozgalmat, Deák beemelt javaslatába egy „otthont védő” passzust is: a zsel­40

Next

/
Oldalképek
Tartalom