Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 42. (Zalaegerszeg, 1997)

Horváth Zita: A tapolcai járás úrbéres viszonyai a Mária Terézia-féle úrbérrendezést megelőző évtizedekben

nebb helyzetet mint a jobbágyé, vagy az örökös jobbágyi státus és a szabadme- netelű között nem volt akkora különbség, mint azt gondolnánk. Elképzelhető, hogy azért nem találtunk az egyes jobbágyi kategóriák között minden esetben óriási különbséget a szolgáltatások tekintetében, mert a XVIII. századra ezek a különbségek elhalványultak, és sok esetben már csak identitást jelez, megőrizve a jobbágy kötöttségének eredetét. Varga János86 is megállapítja ezt, de abban az értelemben, hogy a szabadmenetelűek terhei közeledtek az örökös jobbágyokéhoz. A tapolcai járásban ezzel szemben - miután az urbáriumban foglaltaknál kedvezőbb a helyzet a szolgáltatások tekintetében - nem egyértelmű a fenti megállapítás, inkább egyfajta kiegyenlítődés jött létre, ami nem feltétlenül a terhek súlyosbodásának irányába hatott. Maga a költözés megléte, illetve tiltása persze jogilag rendkívül fontos, de úgy véljük - miután a jobbágy és zsellér kategória mind gazdasági, mind társadalmi értelemben eltérő elemeket jelentett, így önmagában a költözés effektive nem jelent akkora különbséget. Ez az oka annak, hogy az úrbérrendezés ilyen ellentmondásos fogadtatásban részesült attól függően, kinek javította, kinek rontotta a helyzetét.

Ilyen módon a „ zweite Leibeigenschaft ” (második jobbágyság) - Magyarországon „örökös jobbágyság” - csak modellként értelmezhető mint a feudális kötöttségek általános jellemzője, de a mögötte lévő tartalom csak igen kevés helyen nyert végleges formát. A XVI. században, amikor Werbőczy Triparti- tuma, illetve az 1514-es országgyűlés kimondja a „mera et perpetua jam rusticitate subjecti sunt ”87 elvét - ami amúgy sem lépett törvényerőre és a század közepén vissza is vonták88 - már akkor sem terjedt el az egész országban. Hatása természetesen a XVII. században is érződik, de a török megbontatta azt az egységet, melyben esetleg kiteljesedhetett volna az örökös jobbágyság rendszere. Szó volt már róla, hogy közben (XVII. század) feltűnt a szabadköltöző paraszti réteg, melynek bölcsője a Felső-Tiszát övező hódoltsági sávban ringott, de a század 70- es évtizedéig a hódoltság peremvidékén és az egész országban réteggé gyarapodott. Számuk folyamatosan nőtt, így az 1715-ös országgyűlés hivatalosan is elismerte e paraszti réteg létezését.

A XVIII. századra a jobbágyságnak közel fele szabadmenetelü, de a tapolcai járásban több mint a fele. Általánosítani természetesen egy járás alapján nem lehet. Azt sem állítjuk, hogy a jobbágyság helyzete kedvező lett volna, nagyon sok helyen csak az úrbérrendezés hozott némi könnyebbséget. Természetesen a

86 Varga 1969. 22. p.

87 Werbőczy István: Tripartitum, 3. („feltétlen és örökös szolgaságba alávettetnek”), Acsádi Ig- nácz\ A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908.

88 Az 1530. február 14-i Szapolyai-féle országgyűlésen, ahol Werbőczi is részt vett, visszavonták, és az 1556-os országgyűlésen ismét engedélyezték a szabad költözést.

145