Dokumentumok Zala megye történetéből 1944-1947 - Zalai Gyűjtemény 37. (Zalaegerszeg, 1995)

DOKUMENTUMOK ZALA MEGYE TÖRTÉNETÉBŐL

városa ellenszolgáltatásul úgyszólván semmit sem kapott, legfeljebb az esetek legtöbbjében annyit, hogy a nemesi vezetés alatt álló vármegye igen sokszor a legegészségesebb, az ország és a dolgozó városi polgárság vitális érdekeit szolgáló határozatait elgáncsolta. Ezek a törekvések sohasem keresztezték a vármegye székhelyének, Zalaegerszeg megyei városnak az érdekeit, mert hiszen Zalaegerszeg mindenképpen megyei székhely volt és maradt volna Nagykanizsa kiválása esetén is. A kormányzat több alkalommal mutatott a város e törekvései iránt megértést, méltányolva azt a különleges helyzetet és hatalmas áldozatvállalást, amelyet Nagykanizsa a maga fejlett iparával és kereskedelmével, valamint hatalmas mezőgazdasági kultúrájával és vonzóerejével, különösen a kiegyezést követő békés évtizedeiben felmutatott. Mindezek ellenére a vármegye nagybirtokosainak öszefogása megakadályozta még azt is, hogy ezek a kérelmek az illetékes kormányzati tényezők elé jussanak. Egyetlen esetben állt elő csak az a kivételes helyzet, hogy maga a kormányzat is józan mérlegelés alapján, honorálni kívánta a városnak ezt a régi törekvését azáltal, hogy 1918., illetve 1919. évben a második magyar köztársaság kormánya elvben elhatározta a területileg széteső, nagy kiterjedésű Zala vármegye kettéválasztását, felső és alsó Zala vármegyére és utóbbinak székhelyéül Nagykanizsát jelölte meg. A Károlyi-kormány 1919 elején már ki is nevezte alsó Zala v[ár]m[egyc] kormánybiztosát,

285 és folyamatba tette a vármegye kettéválasztását, végrehajtani azonban az akkori reakciós erők felülkerekedése miatt már nem tudta. Természetes, hogy az elgáncsolásban mindig szerepet játszott a város ellenzéki politikai magatartása. Tehát természetesnek kell tartani azt is, hogy az első megértő gesztus a második népköztársaság demokratikus kormányától származhatott. Úgy érzi tehát a város képviselőtestülete és vele együtt az egész dolgozó közönsége, hogy most a demokrácia kiteljesedésével elérkezett az ideje annak, hogy ez a város fejlettségénél és minden adottságánál fogva jogos kérését a magyar demokratikus kormány előtt felújítsa és ezzel fejlődése, élni akarása és földrajzi, valamint természeti adottságai alá új lendületet nyerve betölthesse azt a reá váró kivételes és kimagasló küldetést, amelyet az ország egyetlen olajiparának központjának hazánk életében be kell tölteni. Annak ellenére, hogy a város közönsége erején felüli áldozatokat vállalva a városiasodásnak úgyszólván minden követelményt teljesített (modern közoktatási, kulturális és közegészségügyi intézményekkel, vízvezeték és csatornahálózattal, modern útburkolattal, gázvezetékkel rendelkezik) egyszerű számolás is rávilágít arra, mivé fejlődhetett volna a város, ha az évi 140-150 ezer pengős hozzájárulás összegeit a saját céljaira és fejlesztésére fordíthatta volna. Ezzel szemben csak azt a jelentéktelen többkiadást kellene vállalnia, mit a főispáni illetményhez való hozzájárulást és a főispáni iroda fenntartása jelent. De ha már a békeévek viszonylag kedvező gazdasági körülmények között kényszerűségből vállalni is tudta ezekre a város lakosságára nézve teljesen passzív áldozatokat, még érthető volna addig, Sneff József személyében. Életrajzi adatok: Elni emberül... 404-408. p.