Gazdaságtörténeti tanulmányok - Zalai Gyűjtemény 34. (Zalaegerszeg, 1993)

Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a

átlagos növekedésével azonosan alakult. Kézművesiparuk jelentéktelen volt, viszont több kereskedő' települt meg e helységekben, mint a 4—5. csoport vásárt tartó oppidumaiban. A kereskedők koncentrációja, és meglepő módon a kézművesipar fejlettségi szintje az algimnáziuma révén kulturális funkciót betöltő Gyönkön volt a legnagyobb: itt ezer főre 7,8 kereskedő és 16 kézműves jutott), és 19 mesterség képviselőit írták össze. A vásártartó helyeknél több kereskedő (ezer főre 1,5) a postahelyeken működött; a kézművesipar és kereskedelem szempontjából a legjelentéktelenebb az uradalmi központok voltak, itt ezer főre 4,5 kézműves és 0,5 kereskedő jutott, szemben a forgalmi helyek 5,4, illetve 1,5 átlagával. A különböző szintű és gazdagságú központi funkciókat betöltő települések gazdasági mutatóiból kitűnik, hogy a jelentősebb vonzást gyakorló, városi vagy városias szerepkörű települések nagyobb népességű helységek voltak, melyek kézművesipara és kereskedelme a többi településénél fejlettebb volt. Kétségtelen azonban, hogy a vonzáskörzettel nem rendelkező, de adataink szerint jelentősebb kereskedelmet lebonyolító települések (3. csoport) gazdasági mutatói az előbbiekétől csak csekély eltérést mutatnak. Nyilvánvaló, hogy külső okokkal, közvetlen környékük viszonyaiban, illetve az 1—2. csoportba tartozó települések vonzásának erősségében is kell keresni annak magyarázatát, hogy miért nem tudtak önálló vonzáskörzetet kialakítani, illetve miért vesztették el korábbi vonzásukat. A 4—6. csoportba tartozó települések jellemzői viszont világosan tanúsítják, hogy a XIX. század eleji viszonyok között sem a vásárjog, vagy csekély forgalmú vásárok tartása, sem a korlátozott igazgatási és forgalmi funkciók nem voltak elegendőek ahhoz, hogy egy települést akár csak egy szűkebb körzet központjává emeljenek.