A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)
MOLNÁR ANDRÁS: A 7. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE
a császári parlamenter által elhíresztelt dezinf prmációk; a magyar seregek sorozatos vereségéről, a főváros feladásáról stb. szóló — részben igaz, de nagyrészt elferdített — hírek törték meg. A tisztikar kezdettől fogva megosztott volt a védelem esélyeit illetően. Kis részük a legvégsőkig való védelem mellett kardoskodott, a várparancsnok köré. tömörülő volt cs. kir. tisztek azonban (így pl. Zinnern őrnagy és Starhemberg százados, a 7. honvédzászlóalj tisztjei) reálisabban ítélték meg a védelem esélyeit. A védők olyannyira a császári parlamenter által hozott hírek rabjaivá váltak, hogy pl. Simunich engedélyét kérték ahhoz, hogy meggyőződjenek a további ellenállás kilátástalansága felől. Január derekára Lipótvár védelme vagy feladása már-már —• mellőzve minden katonai megfontolást — érzelmi kérdéssé vált. Jól jellemzi a végsőkig kitartást követelő fiatal tisztek vélekedését Árvay „kissé" túlzó visszaemlékezése: „Várparancsnokunk Ordódy Kálmán lanyha, határozatlan, a mi őrnagyunk Zinnern gyáva és alattomos, úgy a többi tisztjeink is, nem volt köztük egy is, ki tudott volna tenni és lelkesedni, lelkesíteni ügyünk mellett." Az Ordódyt „károsan befolyásoló kamarilla" ellen Mednyánszky őrnagy vezetésével szervezkedtek a hevesebb vérmérsékletű fiatal honvédtisztek, és a parancsnokság átvételével, sőt, az „árulók" felakasztásával fenyegetőztek. A legénységnek azonban egyre kevesebb kedve volt a szigorodó körülmények, és a kilátástalan jövő elviselésére, beletörődött már a fogság gondolatába. 201 Még 1349. január 1-én, az első ostrom után történt, hogy Starhemberg százados tanácskozásra hívta össze a 7. honvédzászlóalj tisztjeit: „Midőn mind együtt voltunk — emlékezik Árvay — felvetette a kérdést: tartsuk a várat tovább, vagy feladjuk? — helyzetünket lerajzolva. Élelmiszerünk fogytán, lőszerünk pedig elfogyott, rövid ideig lesz elég. Főhadseregünk felől nem tudjuk létezik-e még, s hol és miként működik. Véleménye szerint legcélszerűbb lenne becsületes feltételek mellett feladni a várat. Mindenki hallgatott, senki sem szólt sokáig, végre Baranyai Pál főhadnagy — zalai élemedett egyén —, szólalt meg, hogy becsületes honfi capitulátióról nem is szólhat, tartsuk magunkat addig, amíg lehet, s akkor a körülményekhez képest cselekedjünk, kitörünk, s akinek szolgál a szerencse megmenekül, de feladásra ne is gondoljunk. Kesztyűjét az asztalra dobta mondván: kinek ez nem tetszik, állok elébe. Azzal ő, Madár Pál és én — legfiatalabb hadnagy —, otthagytuk az értekezletet, s az is elszéledt határozat nélkül." 262 Január végére már a 7. zászlóalj legénysége — amely az ostrom alatt passzivitásra volt kárhoztatva, a kitörésekben nem vett részt, csupán őrszolgálatot adott az ágyuk mellett — sem akart tovább harcolni; azt híresztelték köztük „a legénység örömére", hogy a vár feladása után „haza fognak bocsátatni". 20 '' 5 A február 1-én éjszaka tartott haditanácson ismét terítékre került a vár megadásának kérdése. Mednyánszky őrnagyon kívül a tisztek zömében a megadás mellett voltak, csak a Ceccopieri-ezred olasz tisztjei javasoltak még egy kitörést. A tanácskozás a kitörést ugyan elvetette, de Ordódynak nem sikerült a megadást sem megszavaztatnia: az azt ellenzők egyszerűen kivonultak a gyűlésről. „Ha kérdetek mint erődítési tisztet — mondta később Benkő Napóleon szerint Mednyánszky őrnagy Ordódynak — úgy azt felelhetem, hogy igaz ugyan, hogy gyenge a vár, nincsenek bombamentesített épületeink, hogy kevés lőporunk van és a házaink is leégettethetnek, de mind emellett is még
