Művelődéstörténeti tanulmányok - Zalai Gyűjtemény 31. (Zalaegerszeg, 1990)
Sasfi Csaba: Helybeli diákok a keszthelyi gizmáziumban
3. a mindennapi életben hasznosítható praktikus, civilizációs ismeretek. 8 Hipotéziseink két szerzőjének — Kornis Gyulának és Fallenbüchl Zoltánnak — megállapításai eltérnek abban, hogy a korszerű — az adott korban újszerű — általános műveltséget a gimnázium a 19. század első felében milyen hatékonyan közvetítette. Hogy ebben a vonatkozásban állást foglalhassunk a gimnáziumi tanrendszer egyes — és nem is teljesen tisztázott — kérdéseit kell átgondolnunk. A latin nyelv a felvilágosodástól kezdve a nemzeti kultúrák kibontakozásával fokozatosan, a 19. század elejétől azonban egyre gyorsabban veszít jelentőségéből. Egyre kevésbé teszi lehetővé az érvényes, főként természettudományos tudás megszerzését, hiszen az egyre inkább nemzeti nyelven — nyelveken — sajátítható el. Ezt a tényt a kortársak Európában már korán felismerik, Magyarországon ezt leghatásosabban Széchenyi István és Wesselényi Miklós fogalmazza meg az általunk vizsgált korban. A II. Ratio Educationis tantervében a hat osztály heti óraszámának átlagosan 57% a latin és — jelentősen kisebb részben — a magyar nyelv oktatására fordítandó, ezen belül azonban a magyar nyelv alárendelt szerepet játszik; a magyarul nem, vagy kevéssé tudó diákoknak kell tanulniuk tulajdonképpen mint államnyelvet. És bár a II. Ratio érvényben léte során a magyar nyelv 1844-ig fokozatosan hódít teret — továbbá az is feltehető, hogy magukban az iskolákban a rendelkezésekben foglaltaknál eleve nagyobb a szerepe — mégis a latin nyelvre fordított idő meglehetősen nagynak tűnik. Különösen akkor, ha igaz az, hogy a gimnáziumi latinság használhatósága meglehetősen szűk körre terjedt, ahogy ezt az előbb idézett helyen Kornis jelzi. 8 /A Ma már azt is tudjuk, hogy e nyelv mint a közélet nyelve illetve a soknemzetiségű birodalom „közvetítő nyelve" ugyancsak rohamosan veszített jelentőségéből a 19. században. 8 /C Ugyanakkor a latin nyelvnek nemcsak praktikusan meghatározó értéke van, jelentőségét az általános — főként a klasszikus — műveltség szempontjából még ma sem veszítette el, csakhogy a 19. század elején már kezdett „hatékonysági" szempontok szerint megítéltetni. A praktikus, hasznos ismeretek vonatkozásában az I. Ratio Educationis 8 Természetesen a tudás- és ismeretanyagnak ez a felbontása okfejtésünk szempontjából történt és nem kategorikus jellegű. 8 /AKorniss itt feltehetően Fináczy Ernőre támaszkodik: „A műveltség amelyet a forradalom előtti középoktatás adott általában szűkkörű és eszmékben szegény volt. A latin nyelvet irodalmi é~ tárgyi érdek nélkül tanították mint instrumentális tanulmányt, akár a régi trivium idejében. A gymnasiumi tanfolyamban alig is tanítottak egyebet. A latin fogalmazás és beszéd szolgálatába helyezett gramatika az ő szövetségesével a rhetorikával annyi időt vettek igénybe, hogy klaszszfifcus irók olvastatásának és a tantervbe foglalt reáliáknak alig jutott néhány leckeóra. (...) Az iskola nem az igazi értelmes tudást tekintette céljának, hanem azt, hogy a magyar nemes ember majdan boldogulhasson a latin nyelvű közpályákon." FINÁCZY 1896. 70—71. 8 /c Az I. Ratio Educationis a latin nyelv jelentőségét a következőkben határozza meg; a vallás (természetesen a katolikus vallásról van szó), a törvények és rendelkezések szövege, a közügyek és a hivatalok nyelve latin. A klasszikus szerzők szintén latinul olvashatók, végül az ország sok nemzetisége ezen a nyelven tudja magát egymással megértetni. RATIO EDUCATIONIS 1981. 101§ 74—75.
