Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 28. (Zalaegerszeg, 1989)

Kostyál László: Álom és valóság. Szekeres Emil festészetéről — — —

mák kisebb-nagyobb absztrahálásával szerkesztette, gondosan ügyelve arra, hogy az eredeti motívumok felismerhetőek maradjanak. Pogány Gábor szerint ekkori olaj képein „Szekeres . .. sikeresen egyensúlyozott a konstruktivizmus és a realista felfogás fölött húzódó hóhídon, egyéni formanyelven megküzdve a problémával. . . E korai időszakban kevés színt használt festőnk, némelyik képe szinte teljesen grisaille-szerű".

1 Egyre élesebben körvonalazódik a később oly jellegzetessé váló eszköz- és formatára, habár a színek igazi szerepe még nem alakul ki. Már ezekben az években is előszeretettel festette a somogyi, zselici táj dombjait, szelíd lankáit, intim részleteit, s a tájképek később is pályájának fontos vonulatát adják. 1965—66 körül megrázó szubjektív élmények hatására színvilága sötétté, komorrá válik, képein erőteljes zöldek és feketék jelennek meg (Fekete tanya, Erőszak), témaválasztása a lét nagy problémái, az élet és a halál kérdése felé fordul, de a yalós és az elvont absztrakt elemek aránya alapvetően nem változik meg. Ekkori képein gyakran előtérbe kerül egy később is fel-felbukkanó motívum: a csontváz, a halál megjelenése. A kljegecesedett kérdésfeltevés kristálytiszta stílust igényelt, s ezek a súlyos, sokszor nyomasztó képek meg is felelnek ennek az igénynek. Az alkotó belső vívódását tükrözik önmagával, a világgal, a lét és nemlét problémáival. A néző, ha nem is érti pontosan a művész lelkében lejátszódó folyamatot, de átérzi a mélyben rejlő feszültségeket, melyek egyik-másik alkotáson drámává sűrűsödnek. Eszköztára is eltér valamelyest a maitól: erős, gyakran fedőfestékként is felvitt, éles kontúrokat adó temperákat használ. Ennek az időszaknak az egyik legjellegzetesebb képe A látogató (1969). Ezen a sötét gondjaiba süllyedt, asztalra könyöklő férfialak mögött ott áll a végső MIÉRT? kérdést feltevő halálcsontváz. Fizikailag ugyan nem láthatja, de jelenlétét és kérdése súlyát érzi, ezért a fájdalmas befelé fordulás a képből kitekintő arcon. A festmény egyensúlya a homogén (kék) háttér előtt álló csontváz fehérjén és az ülő alak előtt (jobboldalt) lévő sötétség ellentétén alapul, s ez betekintést enged az önmagával küszködő alkotó gondjaiba is. Belső gyötrelmeit szimbolizálja az őt kétoldalról reménytelenül közrefogó halál és sötétség, melyből szinte borzongatóan érezhető hűvös szellő fehér függönyt, vagy talán halotti leplet lebbent felé. Azok a halálra készülődök érezhetnek így, akiknek a sors méltatlanul rövidre szabta életét. Teljes kiúttalanság sugárzik a képről, melyből a legapróbb, fogódzót nyújtó reménysugár is hiányzik. Szekeres őszintén vall érzéseiről, fájdalmait a maga csendes módján tudatja a világgal. Életereje, optimizmusa azonban átsegíti a válságon, s néhány év múlva (hetvenes évek eleje) palettája újra színesedni kezd (pl. Öregember háza). Nagyméretű tájképek és sok kisebb akvarell jellemző ezekre az esztendőkre. Egyre inkább elfordul az olajtechnikától (bár tájképeire továbbra is ez marad a jellemző), mondanivalója tolmácsolására sokkal szélesebb eszközskálát érez az akvarellben. Kihasználja a benne rejlő lehetőségeket, halvány színeit laza ecsetkezeléssel, egymásba folyó foltokként viszi fel. A változás jó példája az „új" technikával (akvarell) és megújult színvilággal készült Babonás emlék 1 POGÁNY Gábor: Két szint — két világ. Művészet, 1986 november—december, 95—96.