A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
E-szekció - Bíró Friderika: A paraszti életmód Délnyugat-Dunántúlon az
aztán a falu. A nagyüzemek fejlettségének és a falvak infrastruktúrájának kapcsolatát vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy a tsz-ek és a hozzájuk tartozó összes falvak fejlettsége között nincs kapcsolat. A tsz-ek és a székhelyközségük fejlettsége között viszont pozitív korrelációs kapcsolat áll fenn, ami a társközségeket természetesen hátrányosan érinti. Rumszauer János az aprófalvak erdészettörténeti problematikájával foglalkozott, közelebbről Külső-Somoggyal. Itt véleménye szerint a 13. században éppúgy 15%-os lehetett az erdősültség, mint II. József korában, illetve napjainkban. Ennek magyarázata szerinte, hogy a rómaiak kiirtották itt az erdőket és ezen az erodált, csonka talajú területen képtelen volt az erdő újratelepülni. Ennek ellentmondani látszik, hogy Pannóniának éppen ez az a területe, ahol nemcsak colónia, de még municipium rangú település sem létesült és teljesen hiányoznak a villa rustica-k is, amelyek az intenzívebb mezőgazdaságot folytatják. Végső következtetése: bizonyos tájakon a települések sűrűsége független az erdőtől. T. Mérey Klára előadása a külterületi lakott helyek számának alakulását tekintette át a 18. század végétől a 20. század elejéig. A statisztikai adatok bizonytalansága és kiegyensúlyozatlansága ellenére egyértelműen kimutatható egy hatás, amely a külterületi lakott helyek számának növekedése irányába mutat. Százalékosan kifejezve ez az első népszámlálás 9,6%-os arányától az 1910-es évek elejére 27 százalékra emelkedett. Ez idő alatt az ezeken a területeken élők népességszáma az összlakossághoz viszonyítva az 1,2%-ról 13%-ra növekedett. Okát abban látja, hogy a majorsági termelés és a tőkés üzemek nagyon gyorsan kiépültek ezen a területen. Ezeknek a lakott helyeknek a népessége, nemcsak térben, hanem kulturális zártsága miatt szinte időben is elszakadt a környező területektől. Simonffy Emil hozzászólásában utalt arra, hogy a bemutatott adatsorok is jól bizonyítják, hogy a dél-dunántúli aprófalvak azért nem tudtak kitörni, ellentétben a Duna—Tisza közi aprófalvakkal, mert a nagyüzemi gazdálkodás és a paraszti kisüzem között nem alakult ki igazi kölcsönös kapcsolat. Stadler József az építész szemével tekintette át az aprófalvak problematikáját. A korreferátum sokban emlékeztet az előttem szóló szekcióvezető öszszefoglalására. Az aprófalvak lélekszámának állandó csökkenése több okra vezethető vissza. Áltálban csak a foglalkoztatási nehézségeket szokták figyelembe venni, ő ezen kívül még 6 más okot is felsorolt. Ez egyben azt is jelzi, hogy csak a foglalkoztatási probléma megoldásával nem akadályozható meg az aprófalvak népességi csökkenése. Az említett okok a településigazgatásban keresendők, elvesztették ezek a falvak igazgatási és gazdálkodási önállóságukat. Kedvezőtlenek a közlekedési körülmények, vasúti szárnyvonalakat szüntettek meg, helyette pedig buszokat állítottak be, ez tulajdonképpen a piacozást is minimálisra csökkentette ezeknek a falvaknak az esetében. Kedvezőtlenek a termelési érdekeltségek, éppen a piacozás csökkenése miatt az itt élők ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak; az ellátás színvonala csökkent, az alapellátásban komoly nehézségek vannak, üzleteket zárnak be; iskolakörzetesítés, a közművek hiánya, az értelmiség — mint a falu egyik szervezőerejének — eltávozása említhetők még itt. Végül az általános terhek címszó alatt olyanokat értett, mint pl. a hátrányos helyzet a lakásépítési kölcsönöknél.
