A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
E-szekció - Petánovics Katalin: A zsellérségtől a summásságig vezető út egy Zala megyei kis faluban
stb.) közül tíznek (400—1400 n.öl) volt szőlője. A szőlő adható, vehető, örökölhető, csak a földesúrnak járó „leves kilencedet" kellett a mindenkori tulajdonosnak megadnia. A szőlő — sa rajta lévő építmény, berendezések — értéke a hagyatéki leltárak szerint többszöröse az egész zsellérvagyonnak. Még a falu szántóföldje 80 holdat tett ki, addig a szőlőterület ennek l/4-ére rúgott. Sajnos, a termelt bort, amelyet rossz minősége miatt szállítani nem lehetett, csak szűk körben tudták árusítani, s az elemi csapások miatt egyenetlen jövedelmi forrásnak számított. Mégis a 19. század elején még vásárolnak szőlőt, de már a 40-es évek közepén nem tudják eladni, nincs aki megvegye. Állattartásuk, amely egyik jelentős pénzforásuk volt, a 19. század közepére lecsökkent, alig akad egy-egy fejőstehén, szemben az 1770-es összeírás gazdag nagyállat adataival. S ennek oka nemcsak az irtásföldek elvétele, hanem számos egyéb földesúri korlátozás is. Pl. a legelők részben termőfölddé való feltörése, részben a jó legelőkről, rétekről fokozatosan kiszorította az uraság a parasztságot, olyan helyeket adva helyettük, amelyeket csak egyszer tudtak kaszálni, akkor is silány takarmányt gyűjthettek be. Egy darabig küszködnek, résziben kaszálnak a földesúrnál, mocsaras területen gyűjtögetnek, azonban a komolyabb állattartás elsorvadt. De fokozatosan kiszorultak az erdőből is: a makkoltatást eleinte ledolgozással és pénzzel, végül csakis darabszám után kiszabott bérrel válthatták meg. A 18. század végi balatonkeresztúri kontraktusokból kiderül, hogy különösen rossz vagy gyenge makkterméskor a makkoltatás biztosításáért kénytelenek a községek magas kötbért is felajánlani, csakhogy sertéseiket meghizlalhassák. Így nemcsak nagyállataik, hanem sertéseik számát is csökkenteniük kellett. Szabad faizásukat már a 18. század végén erősen korlátozták. Pl. nem engedték meg a talpgerendás, favázas, tapasztott sövényfalas építkezést, mert ezekhez sok erős tölgyfa kellett, hanem ehelyett új falazási technikát javasoltak: tömést, vályogot, fecskerakást. A sok póznát igénylő szalmás héjazat helyett pedig a zsúppal, náddal, esetleg gyékénnyel való tetőfedést igyekeztek elterjeszteni. A 19. század elejére ott, ahol az erdő különféle uradalmi haszonvételek (hamuzsírfőzés, egyes mesterségek számára levágott fák) miatt megfogyatkozott, odáig fajult a dolog, hogy a tetőfedéshez szükséges póznákat is csak pénzért vagy robotért válthatták meg a parasztok. A Balaton parton Festetics Kristóf 1762 után bérbe adta ki a halászoknak a keszthelyi és balatonkeresztúri halászó vizeket. Az eddig elmondottak alapján az látszik, hogy az Urbárium érvénybe lépte után a szépen induló telepes élet — ha nem is rögtön — de fokozatosan megtört, összeroppant. A felnövekvő nemzedék szabad munkaerejével az uradalom rendelkezésére állt. A nagybirtokosoknak ez is volt a célja. A korai — 18. sz. végi, 19. sz. eleji — szerződések fűkaszálási, aratási és cséplési munkák elvégzésére szorítkoztak. A későbbiekben már szerepel a kapálás, a szántás, az ősziek betakarítása is. Az egymásra torlódó nyári munkák munkaerő gondjait úgy próbálták megoldani az uradalmak, hogy csak azoknak az aratóknak juttattak részes aratást, akik az előbb említett munkák elvégzésére is vállalkoztak. E többletmunkáért vagy terményt (részt),
