A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Kerecsényi Edit: Az erdő szerepe a zalai parasztság XVIII—XIX. századi gazdálkodásában

A vadászat Az erdő adta javak közül legelsőként a vadtól tiltották el az urak a népet. Első ízben az 1504. évi XVIII. tc. tilalmazta a jobbágyoknak a vadászást, a nemesnek azonban ezentúl is, bárhol és bármikor joga volt hozzá. Az 1729. évi XXII. tc. felújította a jobbágyok általános vadászati tilalmát, egyúttal felhatalmazta a földesurakat, hogy egyes birtokrészeiket saját vadászterületükké nyilváníttathassák. Figyelmet érdemel azonban, hogy az alsólendvai Esterházy uradalom tiszttartója már 1724-ben bejelentette Zala megye közgyűlésén, hogy az uradalom Mura erdejében mindenki számára tilos a vadászat/'

1 A Batthyány család is keményen tiltotta Kanizsa polgárainak a puskás vadászatot, sőt arra is utasította tiszttartóját, hogy a polgárok kopóit szedjék össze. Ugyanakkor a város köteles volt a vadászatokhoz hajtókát állítani/'

2 A dúvadak irtásáról — legfeljebb évi három alkalommal — az 1773. évi szerződés intézkedik, mégpedig akként, hogy a városiak erre puskával és hajtóval jelenjenek meg.

43 Utóbbi csaknem általános érvényű kötelezettséget rótt a jobbágyokra. Ilyenkor a lőport és az ólmot az uraság adta.'

1

'' Az egyoldalúan táplálkozó, gyakran korgó gyomrú jobbágy sóvárogva nézte urai vadászlakomáit, s nem tudott belenyugodni a szigorú tilalmakba. Már csak azért sem, mert a sok vad nagy pusztítást végzett az irtás- és telkiföldeken. Azért ősszel a parasztok gyakran álltak lesben a kukoricásban, hogy a csemegézni érkező vaddisznókat, szarvasokat elejthessék. A nagy uradalmi erdők vadállományában tetemes kárt okoztak a vadorzók, hisz a vemhes vagy a kicsinyét nevelő anyaállatot is elejtették. Némely, erdő kövezte faluban csaknem minden férfi rabsickodott, ily módon pótolván a család szegényes húsellátását. Többnyire puskával és hurokkal, ritkábban — főleg az apróvadra — ütő-, zúzó- vagy tányércsapdával vadásztak. Elvétve veremmel fogták a vadat. A rabsic mindig egyedül járt. s a legnagyobb titokban „dolgozott", hisz ha elkapták keményen megbüntették. Ilyenkor a falusi társadalom együttérzése kísérte, s családját a többi vadorzó néha még támogatta is. E témakörről Petánovics Katalin írt nemrég kitűnő tanulmányt/'

5 ajánlom figyelmükbe. • • • Végezetül csak egyetlen példát arra, miként büntette a veszprémi püspökség 1787-ben tiltott favágáson ért karosi jobbágyait, miután tőlük az alábbi „zálogokat" vette el: „Horváth Ferenc fejszéjét kéreg fejtésért, 2. Borbás Márton öreg szűrét és hosszúfejszéjét, 3. Margalics Mátyás szűrét, Szobi Mihály láncát, szűrét és fejszéjét, 41 ZML, Inhibitiones 1724. f. 2. n. 1. 42

OL. Batth. P. 1313. Maj. Lad. 14. No. 62/1 és 65/1. 1750—1753. 43 TGYM Okm., 72. 167. 1. VII. 44 OL. Festetics lt. P. 275. IV. közs. ir. Rsz. 1392. 116. 1766. 45 PETÁNOVICS Katalin: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13/1978. 329—354.