A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
az ipari fejlődés alacsonyabb szintjén állott és ez igaz Vas megyére és Veszprém egy részére is. A XX. század polgári ipari fejlődése területünkön elsősorban a bányászatot jelentette, eredményezett egyes pontokon előrelépést. A népesség vándorlásában mutatkozó szívó és taszító hatások azonban különböző tényezők eredőjeként jelentkeztek, ez sem mutatja önmagában egy-egy település, vagy terület fejlettségi szintjét. A mezőgazdasági jelleg, az aprófalvas vagy tanyás szórvány települési rendszer önmagában még nem teszi szükségszerűvé a perifériás helyzetet. Gondoljunk csak — a külföldi példáktól eltekintve — a Duna—Tisza közi homokhátságon kialakult szőlő—gyümölcs— zöldség termő tájra. Baranya, Somogy és Tolna megye a nagybirtokok hazája volt, amelyek jelentős részükben a XIX. században tőkés nagyüzemekké fejlődtek, lehetőségük volt a szántóterület kiterjesztésére, egyúttal lezárva a volt jobbágyság paraszti kisüzemeinek terjeszkedési lehetőségeit, valamint az erdők, vizek és legelők jelentékeny részét is. Az életlehetőségek beszűkülésére csak a menekülés lehetett a válasz, amelynek sajnos —• az Ormánságból kiindulva — az önpusztító formáját választották, etikai normává emelve a születéskorlátozást, az egykét. A kisebb közösségben a közösség ellenőrzése, a szokás hatalma erősebb, így nem véletlen, hogy az aprófalvakban erősebben érződött az egyke hatása, kezdődött meg a népesség elöregedése, csökkenése, amely több más tényezővel együtt egyrészt Gyűrűfű látványos elnéptelenedéséhez vezetett, másrészt az etnikai váltáshoz. Zalára kevésbé volt jellemző a nagybirtok, a mezőgazdasági művelés alatt álló terület lényegesen kisebb részt foglalt el. Viszont a mezőgazdasági kistermelés már a XVIII. században kiterjesztette termőterületét a lehetséges határokig, a megye délnyugati részén már a XIX. század elején a szántóföldeket pihentetés nélkül egynyomásos rendszerben hasznosították (ez nem vetésforgót jelentett), a megye többi részén viszont szabad terület hiányában nem tudtak a kétnyomásos gazdálkodásról a háromnyomásosra áttérni. (Somogyban az áttérés — mint már korábban bizonyítottuk — a szántóterület kiterjesztésével történt.) A jobbágyfelszabadítás itt is jelentős változást eredményezett. A volt földesurak az elvett irtás- és maradványföldeken igen gyakran felszámolták a szántóföldi művelést, mert azok a gyenge minőségű szántóföldek nem tették rentábilissá a nagyüzemi szántóföldi termelést, és újra beerdősítették azokat. A fakitermelés azonban csak az első világháború utáni új határok között, megszabadulva a Kárpátok és Szlavónia erdőrengetegeinek versenyétől vált tulajdonképpen hasznot hozóvá. A korábban stagnáló kisnemesi vidékek felé pedig bevándorlás indult meg. A kisnemesség birtokai már 1848 előtt igen elaprózottak voltak, nem kötötte a telekrendszer sem, a parcellánkénti eladásnak hagyományai is voltak. Itt sokkal könnyebb volt egy kevés földet szerezni, egy kis parcellán megkapaszkodni a feltörekvő szegénységnek. A további kutatásoknak kell eldöntenie, hogy ez a paraszti erőfeszítés miért nem vezethetett a belterjesség irányába, amire például Kiskanizsa Zalában is példát mutatott. Sejtésem szerint Kiskanizsán a mezővárosi szabadság hagyománya és a közeli piac adta az indítást, a mezővárosi előremutató szabadsággal nem volt azonos a kisnemesek feudális jellegű szabadsága.