Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Pintér István: Népi víznyerési módok Hetesben

ták a veszteséget. Elmondásuk szerint ennyi állattal már nem járhattak más kútjára, így saját kutat ástak a portára. Ez a példa tipikusnak mondható, így a század első felében számos kutat ástak a hetési falvakban. Elbeszélésük szerint nem is adott magára az a gazda, kinek ez időre nem volt saját kútja. A kútásás alatt nemcsak a földfelszín alatti munkát értik Hetesben, hanem a teljes kútszerkezet elkészítését, a föld kiásásától a kávatető elkészítéséig bezárólag. Nagyon fontos volt, hogy jó időpontban kezdjenek a munkához. Augusztus első fele volt a legalkalmasabb időszak, mert ekkor legalacsonyabb a talajvíz szintje. Könnyebb volt ekkor ásni, ilyenkor kellően lemélyített kút nem apadt ki soha. Nagyon fontos volt a leendő kút helyének kijelölése is. Hatósági rendelkezések és józan meggondolás egyaránt a telek első harmadára, a trágyadombtól, istállótól távol, a bejárati ajtóhoz közel jelölte ki a kút helyét. Előfordult olyan eset — Bödeházán Soós Kálmánéknál —, hogy ásás közben megtelt vízzel a gödör, be kellett temetni, új helyet kellett keresni. Ha rosszul választották meg a helyet, annak átkát évtizedeken át viselték. Amikor eljött az ásás ideje a gazda elhívta a kútásót, s megegyeztek a munkában. A munka ellenértékét általában pénzben állapították meg. de előfordult az is, hogy részben terményben fizetett a gazda. A kútásó mester egykét segédjével, s a házigazda segédletével általában hétfői napon hozzáfogott a munkához. Ha nem hívtak kútásót, akkor csak a barátok, rokonok, szomszédok segítettek. Általában két-három ember egy rátermett férfi irányítása alatt. A kútásásnál használt szerszámok közül a legfontosabb a holdfarkú és a hegyes á>ó. Rövid nyelű kapa és lapát is kell. Egy kosárra való rongyra is szükség volt. Ugyancsak elengedhetetlen eszköz volt a föld felhúzásánál használt 40—50 cm átmérőjű fa, füles sajtár. Ha használtak hengeremelőt, akkor odakészítették a hozzátartozó lábakat is. Amikor minden együtt volt, akkor kezdődhetett a munka. Ha nem betongyűrűt raktak le bodonnak, hanem fából vagy téglából emelték fel a kút falát, akkor a leendő bodon méreténél jóval nagyobb átmérőjű gödröt kezdtek ásni. Az ásás pontos kiterjedését körzővel jelölték ki. Az átlagosan két méter átmérőjű gödröt egyszerre hét-három ember ásta. Naponta két-három métert kellett haladniuk. Lejjebb már szűkebbre vették, lépcsősen szűkült befelé az oldala. Aki már nem fért el a gödörben, az a földet dobta tovább a kialakított padkáról. Legkésőbb a harmadik nanon elérték a vízereket, ezeket gondosan eltömték ronggyal, hogy tovább haladhassanak a kavicsban. Legalább 150—200 cm-re a vízállás alá kellett ásni. hogy mindig tiszta és bővizű legyen a kút. A kút aljáról a földet már két ember emelte ki füles sajtárral, lent csak egy ember, a kútásó maradt. Néha ollólábakra, szerelt henger segítségével kötélen húzzák fel a földdel teli sajtárt. A fent levő emberek ekkorra már frissen vágott nyers égerfából összeácsoltak egy keretet alapnak, amire a bodon épül. A bodon anyaga lehetett tölgyfa zsilipelten egymásra rakva, tégla, ívestégla, vagy fatörzsből kivályt bodon e.syaránt. Ez utóbbi megoldásnak már csak az emléke van meg. Egvidőben a téglagyárak íves kúttéglát is égettek, a legáltalánosabb forma azonban a téglafalazat és a betongyűrű lett. A bodon egy fajtájának elkészítése az égerfa alapra állított szeglábakkal kezdődik, melynek vájata közé tölgyfa zsalut csúsztatnak, erre épül rá a tég-