Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 26. (Zalaegerszeg, 1987)

Pintér István: Népi víznyerési módok Hetesben

képen jól látható, hogy az emelőszerkezetet egy akasztófára emlékeztető lábra szerelik rá. Maga a láb általában földbe ásott akác vagy tölgytuskón áll. A tuskóhoz a föld felszíne fölött csavarozzák hozzá. A láb magasságát mindig a kút mélysége szabja meg. A felső végére 120—150 cm hosszú vízszintes gerendát helyeznek, amelyet nem csapolnak meg, mivel ez gyengíti az anyagot, hanem rávasalják pántokkal. Ennek a fekvő gerendának a két felső végére egyegy facsigát szerelnek. A csigát faesztergályossal készítették. Tartalékot is tartottak belőle a háznál, mivel gyakran elrepedt, s kicserélésével nem lehetett várni. Újabban fémből esztergályozott, vagy hegesztett csigát használnak. Gyakran csapágyazott tengelyre került, amit aztán kis tetővel védenek. A gémeskúttól örökölt ostort megtartották, a csigákon azonban már lánc, vagy drótkötél szalad. A vízzel teli vödör kiemelését ellensúly segíti (5—6. sz. kép). A kútvödör itt már többnyire állandó, de előfordul, hogy az ostorra a kampóskútnál említett, a 4. képen látható fémhorgot erősítenek, s a vizet a konyhai, illetve az istállóbeli vizesvödörrel emelik fel. Az akasztós, vagy más néven csigáskutak megjelenése és elterjedése a 30-as évekre tehető. Az elbeszélések szerint az első csigáskutat Büki Vendel készítette, a Bödeházához tartozó Szentistvánlakon. Ez az új megoldás olyanynyira megtetszett az embereknek, hogy rövid idő alatt felváltották vele a eémeskutakat, s a kampóskutak egy részét. Napjainkban Hetes és a környéke sík vidéki falvaiban mindenütt feltűnik ez a jellegzetesen hetési kúttípus. A kerekeskút Azokon a vidékeken, ahol nincs mélyen az ivóvíz csak ritkán látunk kerekeskutat. Hetes falvaiban annak ellenére, hogy a vízerek csekély mélységben húzódnak gyakran találkozunk kerekeskutakkal. Megjelenésük óta alig telt el néhány évtized. Elterjedésük egybeesett a hagyományos paraszti gazdálkodás 30-as 60-as évek között Hetesben is végbement felbomlásával, amely a háború előtt erős gazdasági fellendüléssel kezdődött. Ennek során széttörtek az archaikus gazdálkodás keretei, s új istállók, lakóházak, s ezzel együtt ,.divatos", a módosságot tükröző kerekeskutak épültek a portákra. (7—8. sz. kép.) A kerekeskút bodonja már többnyire betongyűrű, s ásásánál megpróbáltak mélyebb erekig lejutni, hogy a nyári szárazság idején is friss víz kerülhessen a konyhába, s az állatok itatóvödrébe, vályújába. A kerekeskút kávája is beton. Formáját tekintve lehet négyszögletes, kör alakú, ezeket házilag öntötték, ha nyolcszögletű, akkor Zalalövőn készítették a betonüzemben, s Lentiben vásárolták meg. A betonból öntött kútkáván előre elkészített hely volt a hengert tartó gernedáknak, amelyet vascsavarokkal erősítettek a kávához. A tartógerendákon fekvő hengerre tekeredik fel a tartólánc és a kötél. A vödör fölé mindig egy-két méter láncot kötnek, hiszen az a vizet járja, így a kötél tovább tartott. A henger egy-egy vastengelyben végződik, amely a hengert tartó oszlopokon egy-egy furaton átdugva forog. Egyik oldalon ez a henger haj tokárban végződik. A henger felett általában valamilyen tetőféleség van, amely védi a kutat a szennyeződésektől, esőtől. Ha a kútkáva nyolcszögletű, s nem nyeregtető kerül a hengertartó lábakra, akkor két három—három lábból és egy-egy alapból álló keretet készítenek, ami a betonkáván nyugszik. Ezt