Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 21. (Zalaegerszeg, 1985)

Szabó Béla: Nemtelenek birtokszerzési képtelensége (incapacitas) Zala megyében

mertetése. Különösen figyelemre méltó adataik úgyis bekerülnek ebbe a tanulmányba. E perek tanulmányozása során elsősorban azt állapíthatjuk meg, hogy túlnyomó többségüket megyeszerte ismert nevű családok tagjai kezdeményezték, akik a nemesi rend „bene possessionati" rétegéhez tartoztak, s közülük többen megyei hivatalt is viseltek. Ennek természetes magyarázatául kínálkozik egyfelől az a tény, hogy a perelt birtokok kiválasztásához sokszor nem is csekély anyagi erőre, főleg készpénzre volt szükség, s ezzel akkor a nemesség szerényebb rétegei nem rendelkeztek; másfelől — még ha ez az egykorú források gyér volta miatt nem könnyen bizonyítható is — nagy valószínűséggel állítható, hogy e jómódban, kulturáltabb viszonyok között élő és már a műveltség bizonyos fokára eljutott nemesség körében alakult ki az a kasztszerűségre valló felfogás, ami végül is az incapacitási elv érvényesítéséhez vezetett. Uraknak és parasztoknak arról az elkülönüléséről van itt szó, ami a 18. században kezdődött akkor, amikor a közös, mindnyájukat egyképpen nyomorító ellenség kitakarodott az országból, s ezzel az urak és parasztok közötti egymásra utaltság köteléke meglazult. Ezt a szétválási folyamatot csak elősegítették és mélyítették ugyancsak a század első felében elindított központi kormányzati intézkedések, amelyek révén a *endszeres adófizetésre és katonatartásra kötelezett nemtelenek egyre távolabb estek a kiváltságos osztálynak még a taxa fizetésére szorított tagjaitól is. Máshol már ismertettük azt a folyamatot, amely kb. egyidőben az incapacitási perekkel elindította a nemesekhez, jogilag is elismert állapotuk és társadalmi helyzetük révén, legközelebb álló agiliseknek a leválasztását nemes társaik társadalmától. S ne felejtsük el azt sem, hogy a nemesség -igazolás is a század elején kezdődik szervezetten, központi irányítással. Ennek a félig-meddig feltételezett szemlélet változásnak, illetve a mögötte meghúzódó emberi indulatoknak illusztrálásául ismerkedjünk meg közelebbről a később hírhedtté vált vasi pörben szereplő Skerlecz család tagjainak egy még az azt megelőző bírósági eljárásban eljátszott szerepével. Vas megyei Nagy- és Kissé kúrialis falvak a birtokostársak már 1637-ben a köztük fennforgó ellentétek miatt a megye gyűlésén szabályoztatják közösségi életüket, többek között a bormérést is. Idők folyamán, hasonló más kis nemesi falvak alakulásához, több nemtelen is keveredik közéjük birtokos társként, elsősorban nőági örökösödés címén. Nagyseében lakik Skerlecz Miklós is. akinek — saját előadása szerint — tízannyi a birtoka, mint birtokos társainak. 1729-ben hivatalosan tiltakozik az ellen, hogy a közbirtokosság pár évvel korábban már a „falu gyöpén" kocsmaházat, most pedig a mester számára épített lakóházat az ő szomszédságában. Szita Ferenc akkori bíró és elöljáró társai válasza az admonitiora: „Sem a kocsmaház, sem pedig akihez kezdettek, a mesterház nincs kárára Skerlecz Miklós úrnak; mivel már a korcsmaház fel vagyon építve, s annak usussában is vannak, el nem vonhattyák, a mester házát is fel fogják építenyi és a magok jussával élnyi: lássa mit fog cselekedni Skerlecz Miklós úr". A bíró öntudatos válaszára indít aztán pört Skerlecz Miklós és fia, Sándor 1735-ben, a bormérés jogának szerintük törvény szerint való megosztására, vagyis úgy, hogy karácsonytól Szent Mihály napjáig őket, mint nemese-