Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 21. (Zalaegerszeg, 1985)

Foki Ibolya: Olasz—szlovén menekültek Zala megyében

A kormány végülis az egész összeget megtérítette, de a községek korántsem lehettek elégedettek. Az általuk nyújtott hitelek visszafizetésének folyamata ugyanis nagyon elhúzódott. Az alispánnak többször kellett sürgetni a még hiányzó pénz kiutalását. Még két év múlva, 1917-ben is több falu panaszolja ezzel kapcsolatos járandóságának elmaradását. A rendelkezésre álló adatok szerint a megye csak 1918-ban tudta a kormánytól e célra kapott pénzből kifizetni számukra az utolsó, hiányzó részleteket. A költségeket a korona 1915-ös névértékében fedezték, az infláció folytán tehát mindenképpen veszteség érte a községeket. Bár a 90 filléres napi ellátási díj az érintett falvak jelzései szerint kevésnek bizonyult, a menekültek ellátása — a háborús viszonyokat figyelembe véve — kielégítő volt. Életkörülményeik minőségét több tényező, elsősorban a helyi adottságok befolyásolták. Ezt főként az előadott panaszokból és ezek vizsgálati eredményéből lehet rekonstruálni. A helyenként előforduló sérelmek az élelmezés minőségével, valamint a pénzbeli segély nélkülözésével kapcsolatosak. Az előbbi probléma táplálkozási hagyományaikból eredeztethető: étkeztetésükből hiányolták a kávét, a megfelelő mennyiségű cukrot és a rizst. A magyar falvak lakossága még békeidőben is csak módjával fogyasztotta ezeket a cikkeket, mivel gazdálkodásában a saját, kétkezi munkával megtermelt javakat fordította élelmezésre, a pénzt pedig nem erre, hanem inkább iparcikkekre költötte. Az adott viszonyok között tehát érthetően túlzásnak minősültek a kilakoltatottak ilyen igényei. Az ellátás megszabott öszszegéért vásárolt nyersanyagokat valószínűleg szétosztották és a többségében együtt maradt családok ebből főzhettek maguknak. Nyilván nem volt meg mindenhol az a lehetőség, mint Pacsán, ahol vendéglőben készíttették el számukra az ételt. A szűkös összegért beszerzett legszükségesebb élelmiszereket eleinte kiegészítette a falvak lakosságának adakozása. De ez később elmaradt, amikor látták, hogy még a munkaképesek sem vesznek részt a létfontosságú mezőgazdasági munkálatokban. Az állandó fizikai munkához szokott falusi ember értékrendje nem tudta elfogadni a jórészt városlakó, társadalmi állásánál, vagy foglalkozásánál fogva a mezőgazdasági munkáhoi eleve kevésbé értő idegenek viselkedését. így elterjedt a vélemény, hogy ,,esak a készből akarnak élni". Az ellátáshoz hozzátartozó szállás jellegét a helybeli lehetőségek határozták meg. A járások többségében középületeket használtak fel erre a célra, de tudjuk, hogy pl. a keszthelyi és perlaki járásban családokhoz is beszállásolták őket. Azt, hogy e tekintetben a helyi hatóságok hozzáállása és a lakosság viszonyulása mennyire befolyásolta az igények kielégítését, jól jellemzi az a tény, hogy míg Sümegen új ágyakat csináltattak az érkezőknek és ezeket ellátták megfelelő ágyneművel, addig Zalaapátiból az a panasz érkezett, hogy még szalmazsákjuk sincs. A másik problémát a pénzbeli támogatás elmaradása jelentette. Egyes helyeken előfordult az a kívánság, hogy az 1 napra járó 90 fillért mindenkinek fizessék ki saját kezébe és az illető maga gondoskodjék megélhetéséről. A községek részéről azonban felmerült az aggodalom, hogy ebből az érkezettek egyénileg nem tudják beszerezni a szükséges javakat, vagy esetleg más célra fordítják a pénzt. A közsegélyezés általános elvei szerint azonban ekkor is gondoskodni kellett volna róluk. Ugyanakkor a felsőbb hatóságok szigo-