Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

A ZALA MEGYEI HORVÁTOK TÖRTÉNETE

fekvő Belezna lakóinak több mint fele is. Néprajzi gyűjtéseink azonban egyértelműen bizonyítják, hogy e falu lakossága korábban is csak gyenge szálakkal kötődött a Tótszerdahely környéki nemzetiségi csoporthoz, s ott is úgy tartják, hogy a beleznaiak más vidékről érkezett horvátok. Beszédük, viseletük is eltér amazokétól. A ma Zala megye kanizsai járásához tartozó Miklósfa (1950-ig Somogy-, régebben Horvátszentmiklós) elmagyarosodása még korábban, már a XIX. század közepén megkezdődött: 1900-ban csupán 41 horvát anyanyelvű lakost számlált, még 5%-ot sem. A fentiekből nyilvánvaló tehát, hogy a múlt században a jelenleginél jóval több horvát élt a kanizsai és letenyei járás területén, ill. azok környékén. A leszármazók közül azonban azóta sokan elfelejtették elődeik nyelvét. Kérdés: mikor és milyen körülmények között kerültek eme — a XVI. században még zömmel magyarok lakta"' — vidékre a káj anyanyelvű horvátok? Az előzmények a végvári harcokig nyúlnak vissza, megyénk déli részét ugyanis sokszor feldúlta az erre vonuló, majd a kanizsai vár bevételével próbálkozó török. Ilyenkor felégették a falvakat, s akit elfogtak levágták, vagy rabszíjra fűzve magukkal vitték. De többször járták a vidéket más portyázó zsoldoscsapatok is, hogy zsákmányra és élelemre tegyenek szert. Néha falvak hosszú sora kényszerült elvándorolni, máshol keresni földet és kenyeret. A Kanizsa környéki jobbágyok 1560 körül így panaszkodnak úrnőjüknek, Kanizsai Orsolyának megpróbáltatásaik és kizsákmányoltságok miatt: „Tudja azt Nagyságod, hogy az mi földünk mint pusztula el, miuta az Kászin bég elpusztejtá, kétszer penig, nem egyszer. Esmég az is tudva volt Te Nagyságodnak: az német had is mely igen kietlen nagy pusztaságot tén az szegin jobbágyin ... im mostan is az Nagyságod tiszttartója mely igen hatalmas nagy munkát míveltet velünk .. . tizenötöd napig sem barmunkat, sem magunkat házunkhoz nem bocsáták . . . Nagyságod rendeltetné el, hogy kinek mennyit kellene szántani, mert . . . nem tudjok az Nagyságod adóját honnan adjuk meg, ha magunknak is valamit nem majőrködünk. Mert egy nyárban szintén ötször űznek rá az szántásra, ki soha nem volt törvényünk. . . "

6 1600, azaz Kanizsa eleste után sem lett könnyebb az egykori kanizsai váruradalom és a környező falvak parasztjainak élete. Mint a határterületek — az un. hódoltsági peremvidék — lakosságának mindenütt, a helyben lakó magyar és a várban székelő török földesúr mellett mind pénzben, mind természetben, ill. munkával adózniok kellett a szultánnak is. Emellett gyakran sanyargatták őket a környező végvárak ellátatlan, éhező vitézei is élelmet, abrakot, stb.-t rekvirálva. 1652-ben pl. a lenti vár erődítési munkálataihoz kellett tetemes mennyiségű fenyőszálfát szállítaniuk.

7 Az 1660-as években is egyik csapás a másik után érte Dél-Zala szerencsétlen népét. Előbb pestis és éhínség tizedelte, majd az idegen zsoldosok ga5 A középkori oklevelekben található személynevek, földrajzi nevek zömmel magyarok. Sőt a tótszentmártoni pélbánián őrzött 1830. évi Canonica visitatio is a korábbi magyar lakosságról beszél. Vö. ZML Zalavári hh. lt. 1/498. 1539. C

EPERJESSY G.—BENCZÉDI L. (1972.) 219. 7 OL Batth. P. 1315. Rsz. 4/a. 309—311. 1652.