Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA
Nagyobb gazdaságokban — a 8—10 holdas gazdáknál — külön lóistálló volt. Még akkor is, ha bennük csak 2 lónak és 3—4 csikónak akadt hely. Az istállót igen tisztán tartották, naponta almoztak. Földjébe a lovak hátsó lába alá gödröt ástak, amit erős pallók fedtek. Ebbe folyt az állatok vizelete, amit időnként kimertek. A trágyát reggel is, este is eltakarították; vasvillával talicskára rakták, vagy házilag készített saroglyán saragle ketten a trágyadombra vitték. Utána friss szalmát hintettek a jószág alá. A fuvarosok mindig a legjobb, legerősebb lovakat vásárolták meg. A lovak mindegyik lábát megpatkoltatták, akár egy—másfél hónaponként is. 1900 körül legtöbb fuvar a kavicsszállításból adódott, amit Muraszemenyéről, Murakeresztúrról hordtak a Zala megyei postautakra. Télen a tűzifa szállítása jövedelmezett jól. Ilyenkor szán elé fogták a lovakat. Jeget is gyakran fuvaroztak a Principálisból meg a holtágakból a mészárosoknak és kocsmárosoknak. A nagyobb munkákat közösen, „partiban" vállalták fel a fuvarosok, hogy segíthessenek egymásnak a rakodáskor. így jobban kerestek. A préselt szalmát hosszú, 4 méteres kocsival hordták, a gabonát 3 méteressel. Terményfelvásárlással, viszonteladással századunkban már nem igen foglalkoztak, mert fuvarozásból is összejött annyi, hogy 2 évenként tudtak egyegy darabka földet vásárolni, ha volt honnan. Lovaikat másként szerszámozták, mint a magyar falvakban. A szügyön és háton vezették át a hámot; az tartotta az istrángot. Szemellenzőt nem tettek, mert azt tartották, ha nem lát jól a ló, könnyen megijed. A sörényt gura kb. 25 cm hosszúságig hagyták meg, a ló farkát pedig térdig. A távoli búcsúkra: Bisztricére, Muravidre, Vasvárra a nép gyalog ment ugyan, de mindig felfogadtak néhány kocsit, melyek az útravalót szállították: ennivalót, szénát, abrakot. A fuvaros vitte a ló vödrét is, mert az idegen edényből nem ivott volna. A beteg ló orvoslásának többféle módját ismerik még ma is. Számos betegséget a gazdák maguk is tudtak gyógyítani, ha azonban a ló felfújódott, napuhnuo se, napuhnula se hozzáértő embert hívtak, aki keskeny késsel beleszúrt a vékonyába, és kiengedte az állat hasából a felgyülemlett gázokat. Utána néhány napig kevesebb ennivalót adtak neki. A jószágtartás eredményességét azonban nemcsak a lelkiismeretes gondozással, hanem — főleg hajdan — különféle babonás eljárásokkal és a hagyományok tiszteletben tartásával is biztosítani akarták. Közülük egyik legtovább alkalmazott szokás a karácsonyi asztal készítése volt. Karácsony előestéjén — mikor már minden munkával végeztek •— ünnepi, hímes abrosszal takarták le az asztalt. Tetejére rózsafűzért és imakönyvet helyeztek, melléjük pedig melencét, amelyben mindenféle gabonaszemet kevertek össze, sőt kerékrépa- és napraforgómagot — gyakran még mákot is — szórtak közéje. Az asztal alá egy-egy öl sarjúszénát, ill. szalmát tettek. Az asztalt csak Háromkirályok napja (január 6.) után szedték le. A szép abroszt ekkor visszatették a szekrénybe, gondosan kisöpörték a házat, majd a szemetet a ház előtti gyepre öntötték. Utána a melencéből szétszórták a magot a baromfi közt — mások vasabroncsba hintették részükre, — hogy az aprójószágot ezáltal is összetartsák. De adtak belőle az istállóban, s az ólban levő állatoknak is