Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
A ZALA MEGYEI HORVÁTOK TÖRTÉNETE
Fityeház és Bajcsa kivételével — nincsenek adataink arról, hányan álltak nemzetőrnek, majd később honvédnek, arról sem tudunk, hogy valaki az ellenforradalomhoz csatlakozott volna. Jellasics Molnárinál ill. Kakonyánál átvonuló fosztogató-rabló, asszonyokat meggyalázó és kegyetlenkedő szerezsánjainak hatására azonban sokan a népfölkelők soraiba álltak, 19 és segítettek az illírek utánpótlási vonalának gyengítésében, ill. a sereg maradványainak elpusztításában. A szabadságharc leverése után a katonai, majd polgári önkényuralom nehéz évei következtek. A terror áldozata lett — többek között — 1853-ban a drávaegyházi születésű tábori lelkész, Gasparich Kilit Márk, de a gazdasági elnyomás vidékünkön kevésbé éreztette hatását, mint a magyarok lakta helységekben. A parasztok ugyanis — akiket a tótszentmártoni plébánia anyakönyve ekkor már közpolgár-nak nevez — a földművelés mellett szarvasmarhatenyésztéssel is foglalkoztak, így a szántás—vetéshez és betakarításhoz szükséges igaerő jobban rendelkezésükre állt, mint más falvakban. Akinek a föld nem adott létalapot, egyéb vállalkozásba kezdett. Sokan járták maguk nevelte, nagytestű muraközi lovaikkal a távoli vidékeket, mint fuvarosok. Más szegény, de élelmes emberek, így a Krobotenfahrerek 20 a kereskedelemből próbáltak megélni, s mint a nagy terménykereskedők bevásárlói Szlavóniába, sőt az Adriáig is elkalandoztak döcögő szekereiken. 21 A vásárolt mézet, szilvóriumot, nyersbőrt rendszerint a kanizsai kereskedőknek adták el, akik jó haszonnal adták tovább. Közülük néhányan meggazdagodtak, és öregségükre felhagytak a fuvarozással: felvásárolták a parcellázott tótszerdahelyi, tótszentmártoni, molnári és petriventei uradalmak földjeit, és módos középparasztokká váltak. A társadalmi és gazdasági emelkedésnek ez a módja azonban csak keveseknek sikerült, hisz 1900 táján horvát falvaink már Zala megye legszegényebb települései közé tartoztak. A jobbágyfelszabadítást követő két nemzedék során ugyanis a népes családok amúgy is kicsi birtokai továbbaprózódtak. Egyre többen kényszerültek hát a kapitalista termelési viszonyoknak jobban megfelelő modern rabszolgaságra, gazdasági cselédsorsra vagy a kiszolgáltatott szegényparaszt munkaerejét a végsőkig kizsigerelő hathónapos summásmunkára. Falvaink fiatalságának mintegy 50%-a szerezte meg családjának ily módon — főleg Somogy, Baranya és Fejér megye nagybirtokain — a mindennapi kenyeret, míg a meglett férfiak a közeli uradalmakban vállaltak kepés aratást, télen pedig ölfavágást. Külön tanulmányt érdemelnének a hónapos cselédek, akik még az előbbieknél is jobban ki voltak szolgáltatva a gazdatisztek önkényének. Iparos a falvakban csak annyi akadt, amennyi a legszükségesebb kisipari munkát el tudta végezni, hiszen legtöbben lábbelijüket, szerszámaikat is ma19 NÓVÁK M. 1906. 355—391.; VARGA J. 1953. 90—91. 20 A krabót szó jelentése csak a múlt század végén, a parasztság proletarizálódásásának idején vált pejoratívvá. Az igen szorgalmas, még a környező magyarságnál is szegényebb, ezért olcsóbb bérért munkát vállaló horvát agrárproletárokat nevezték először az uradalmak alkalmazottai, a kanizsai kereskedők, s általában a velük gazdasági kapcsolatban álló parasztok fcrabótnak, krobót-* nak. E szó gyakran szerepelt anekdotákban is. 21 BARBARITS L. 1929. 291.
