Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793 - Zalai Gyűjtemény 17. (Zalaegerszeg, 1981)

5. Állattartás

Ezek voltak tehát a birkás kötelességei az uradalommal szemben. Most vegyük sorra, mit adott az uradalom a juhásznak? Mindenek előtt lakást. Igaz ugyan, hogy csak 1785-ben került be ez a pont a szerződésbe, de azzal az állítással, hogy„előbb is volt." (162) Megélhetése miatt kapott fél sessió földet és vetést. Földjét, rétjét ,,az Uraság Trágyájábul szabadon zsírozhatja és jobbéthatja", de a gabonából kilencedet kellett adnia. 1784-től a keresztúri birkás kontraktusába belevették, hogy a birkák-haszonvétele a birkásé, de veszedelmük is őt sújtja. Anyagilag felelős a házért, a birkaakolért és a kertölésért. Az árendás birkás nem lehetett szegény ember, hiszen tudjuk, hogy a pásztornemzedék legmódosabb rétegét éppen a juhászok alkották. (163) 1786-ban a földet már a maga erejével művelte a saját vetőmagjával vetette be, és kilencedet fizetett érte. Az 500-as létszámú nyáj után a téli tartásra járt húsz szekér széna, tíz szekér sarjú, szalma annyi, „amennyi szükségeltetik', bár 1786-ban külön kiemelte a szerződés a szalmával való takarékos bánást. Ezenkívül az uradalom gondoskodott az állatok sózásáról is. Ha nem kerek 500 volt a nyáj összetétele, akkor száz darabonként határozták meg a kiadandó részt. Az árendás pásztoroknak szigorúan megtiltották, hogy a törzsnyáj közé idegen birkákat vegyítsenek. Ha ilyen előfordult, elkobozták a birkákat, 1786-ban ezen felül 12 forintos büntetéssel is súlytották a juhászt. (164) Az árendás birkás szerződése lejártával — leginkább 3 évenként — leszámolt a kezére adott 500 birkával. A kötelező évi tíz bárány leadása után a szaporulat többi része őt illette és gazdagította, ha szerencséje volt, de őt is verte, ha vész támadt az állatok között. Legeltetés A dolgozat elején már szó esett arról, hogy a földesurak — s ebben élenjártak a Festeticsek - fokozatosan kisajátították a parasztok korábban élvezett javadalmait. Ennek egyik legfájóbb pontja volt a legeltetés kérdése. A legelőkről a jobbágyok szinte teljesen kiszorultak, főként a „mindent lelegelő földesúri birkanyáj miatt." (165) A 18. században az állattartás a parasztság és a földesúr gazdálkodásában is elsőrendű szerepet játszott. Megkönnyítette a velük való bánásmódot a külterjes tartásmód, amely elsősorban a kora tavasztól tél elejéig tartó legeltetésre alapozódott, s csak másodsorban a szénakultúrára. Addig, amíg a lakosság száma alacsony volt, a legelők kellő mennyiségben rendelkezésre álltak. De a 18. század második felére a földbőség megszűnt, a réteket sok-