Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793 - Zalai Gyűjtemény 17. (Zalaegerszeg, 1981)

5. Állattartás

készített tanyájuk megvédte őket az idő viszontagságai ellen. Hírük ma is él: belőlük lettek részben a betyárok, vagy azok orgazdái. Ezért mindenféle titkos ellenőrzést tartottak tanyájukon, s a nyáj között, hogy rajtakapják a csalárdságokon. (148) Rideg életük másfajta törvényeket szabott nekik, mint a közösségben élő falusiaknak. Emiatt tűntek kicsit másnak, kicsit félelmesebbnek, mint a többi ember. A parasztok mindig nagyra becsülték állatismeretüket, gyógyító és művészi képességüket. A juh ,,A juh a magyarság bolgár-török kor óta tartott kedvelt haszonállata". Az ősi magyar juhfajta — amelyet a szomszéd népek magyar juhnak emlegettek — csavart, villás szarvállású volt. Ma már csak a Hortobányon él, védett állatként, de korábban a parasztság általánosan tarthatta, hiszen eleven emléke előkerült a Bakonyban is. (149) A merinó térhódítása előtt az ősi magyar juh mellett tenyésztették a rackaféléket és az ún. parlagi juhfajtákat. Ezeknek a juhoknak az esetében a tejhaszon állt előtérben, s bundájuk bőrükkel együtt került feldolgozásra. (150) Egyes uradalmak azonban már a 17. század végén, 18. század elején is tartottak Nyugat-Európából származó, finomabb gyapjas juhokat, mint pl. a morva juhot, amely Morvaországból került hozzánk jóval a merinó meghonosodása előtt. (151) A rohamosan fejlődő cseh-morva, osztrák és sziléziai textilipar egyre nagyobb tömegű finom gyapjút igényelt, s ennek következtében a magyar uradalmakban is megnőtt a selymes gyapjút adó birkák iránti kereslet, különösen a hetvenes évek második felétől kezdve. (152) A nemei birkának is nevezett merinó juhhoz nehéz volt hozzájutni, de a 18. század vége felé — a Habsburgok segítségével — már több nagybirtok rendelkezett nemesítésre, keresztezésre szolgáló merinó kosokkal, anyajuhokkal. (153) A nyugati juh kényesebb természetű volt, mint rideg tartású elődei, ezért megjelenésével együtt egy újfajta tenyésztési módot is hozott magával. Elsőként kell megemlítenünk a nyeregtetős, alacsonyfalu zárt aklokat, amelyek főként a 18. század második felében terjedtek el uradalmi birtokokon és a merinó juhok téli szállását, hidegtől való védelmét szolgálták. Egyetlen nagy téglalap (vagy ritkábban L) alakú helyiségből álltak, bennük csupán a juhok etetésére szolgáló vályúk vagy rácsok voltak beépítve. Az ellő juhot mozgatható válaszfalakkal kerítették el a többitől. Az itt telelő állatokat szénával