Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

Állításukra az alábbiakat hozták fel: Az esküdtszék arra az elvre épül, hogy egyfelől a tény kérdése, másfelől a jog, azaz a büntetésfokozat kérdése szétválaszthatok. A valóságban azonban először is számos esetben a ténykérdések magukban foglalják a jogkérdést is. a bűnösség kimondásával tehát nem pusztán a tényt mondja ki a bíró, ebből következően az ítélkezéshez oly törvénytudás és szakmai jártasság szükséges, amellyel csak tanult bírák rendelkeznek. Másodszor: egyedi vagy erkölcsi személy a törvény helyes és józan alkalmazására éppen a tény megismerése által válik alkalmassá, ezért felesleges, sőt veszélyt rejtő a ténymegállapítást és a konkrét büntetés kiszabását külön bíróságokra ruházni. Egyébként abból, hogy a törvényt nem tudó személy büntethető, nem következik minden polgár képessége az ítélethozatalra. Az esküdtszék hívei szerint az esküdtszéket — szemben a rendes törvényszékkel — nem korlátozzák a bírákra kötelező bizonyítási szabályok, ezért nem hiányos bizonyítási előírások, hanem tagjainak belső meggyőződése alapján ítél; csakhogy — így a konzervatívok — a bizonyítási szabályok, bár teljes tökéletességűek nem lehetnek, szélesebb körű próbát feltételeznek, ezért több kezességet nyújtanak a vádlott és az igazság számára a személyi meggyőződésnél, amelyet a rokon-, vagy ellenszenv jobban befolyásol, és ítélete túlságos enyheséget vagy szigort eredményez. A függetlenséget különben nem az ítélőszék fajtája, hanem az egyén lelkülete—jelleme adja, minden egyes bíró — bármely típusú is a törvényszék — tökéletesen úgy sem óvható meg a részrehajlástól. Továbbá: bizonyítási szabályok hiányában megszűnik az egyformaság a vétkesség vagy ártatlanság kimondásában, ez pedig a tettesnek kibúvásra ad alkalmat. Az esküdtszéki eljárás mellett feljebb vitelnek nincs helye, holott a feljebbviteli bíróságok ellenőrködése nélkül még kevésbé biztosítható „a polgárok személy- és vagyonbeli bátorsága". Tagadták a konzervatívok azt is, hogy az esküdtszék jó oldalai kizárólag ezen intézmény sajátjai; ezek szerintük a létező ítélkezési rendszerben is feltalálhatók, vagy azzal összeegyeztethetők. Nem alaptalanul hivatkoztak rá, hogy például a nyilvánosság, a szóbeli eljárás, a visszavetés alkalmazhatók, sőt kiterjeszthetők az állandó bíróságú törvényszékeknél is. Állították továbbá, hogy egyrészt az adott bírói intézményekben — bár más formában — ugyancsak megvannak, illetőleg kifejleszthetők azok az elemek, amelyek miatt a nép állítólag bízik az esküdtszékben, másrészt mindezek az esküdtszéki intézményben sem érvényesülhetnek abszolút tökéletességgel. A liberális felfogás szerint az esküdtszék által maga a nép ítél, az esküdtek viszont függetlenek, mert a bíráskodás végeztével a népbe lépnek vissza. Dessewffyék erre azzal replikáztak: Egyrészt a Magyarországon kifejlődött megyei törvényszék — a táblabírákból álló szedria — ugyancsak a nép bizalmából ered, hiszen választás útján alakul; másrészt az esküdtszék által sem érhető el soha, hogy „valódi értelemben a nép ítéljen", hiszen a zsüritagság feltételekhez kötött, és az esküdtnek alkalmas polgárok a többiekhez képest bármely széles kvalifikáció mellett is „mindig egy külön, s felsőbb osztályzatot fognak képezni"; ugyanakkor a megyei törvényszékek táblabírái sem állandó bírák; bennük is, az esküdtszéknél is csak delegátusai útján gyakorolja az igazságszolgáltató hatalmat a társadalom; végül pedig az állandó bíró sem szűnik meg polgár lenni, ő is bármikor kerülhet vád alá. Dessewffy és társai helyesen utaltak az esküdtszéki rendszer azon lényegbevágó szépséghibájára, hogy az esküdtké-